Magánpéldány és fiók…telnek az évek… 🖋
Kiderült a meglepetés: a blog indulásával együtt folyamatosan dolgoztam egy másik projekten is: magánkiadásban megjelenésre kerül első könyvem, A Lélek szirmai névvel.
Ez inspirált arra, hogy magáról az alkotói folyamatról és a kiadás menetéről készítsek egy blog-sorozatot itt, a saját felületemen.
Minden, mondtam, amit saját bőrön megtapasztalok, itt otthont kap. Hol kezdjük? Mik is egy könyv kiadásának lépései? Mely élményekkel és tapasztalatokkal, tanulságokkal gazdagszik az ember? Miért kezdődik a könyvkiadás után a „munka”? Végig megyünk mindenen, lépésről-lépésre.
Megírtam, hogy ehhez a második, most megjelent verzióhoz képest mik voltak az elsőben a hiányosságaim, melyek gyakorlatlanságomból származtak, vagy lustaságból, mert tudtam, hogy nem élesben megy, és anyagi hiányból is.
Ehhez képest a mostani már a borítóban látszódik, hogy másmilyen. Más életszakasz, más gondolkodás……szembetűnő változás. Most egy teljesen egyszerű, letisztult dologban gondolkodtam. A szerkezet maradt: sőt, kiegészült, egy teljes fejezettel, így 52 gyümölcsre bővült, belekerült a záró fejezet, melynél jobbat el sem képzelhettem volna a kötet végére. Szépen kiemeli annak a folyamatnak az ívét, amit személyesen is megéltem a tíz év alatt, és ahová remélem minden Olvasó eljut az Életében. Ezt meg kell tapasztalni. Így kiegészülve, hat fejezet lett. Átgondoltam az Előszót, maradt a részletes tartalom, és a színeknek és egy motívumnak tudatos jelentéssel párosulva adtam teret a könyvben. Minden jogtiszta lett és minőségi. A lapokat áthatja a Lélek színe. Ne kérdezzétek, de szerintem olyan. DE erről majd később.
Az első példányom készen állt tehát 2016-ban, az első verzió a Lélek szirmaiból. Valószínű a sors tudta, hogy ez még nem a könyv vége, vagy sorsának a vége, és azért maradt kicsit olyan befejezetlen. Az utolsó írásom, a Fohász zárta a sort….ami arról szól, amire akkor csak vágyakoztam, hogy egyszer igaz legyen….de mára mondhatom is Valakinek……
Az illusztráció is nagyon fontos volt, ami a most megjelenő verzióban már csak segíti és kiegészíti az írásokat, de a jelentőség igazából a sorokban van jelen. A 2016-osban igen, ott egyenlő hangsúly volt, szöveg és kép….együtt hasson…..most a lényegre billen ez a mérleg. Hiába élünk vizuális világban.
Nem terjesztésre készült saját magánpéldányom, ami akkor mégis nagy örömömre szolgált, hisz volt vele munka, sőt az összeszerkesztésre nagyon büszke voltam, olyan anyag állt egybe, amit tényleg vállalhattam. A család és a barátok biztattak, elmondták a véleményüket, amivel finomították a példányt, és sokaknál betöltötte a funkcióját a könyv: hitet és erőt adott saját helyzetében. Nem tudom miért, úgy működünk emberek, hogyha látjuk, hogy nem vagyunk egyedül, már enyhet ad.
Csak olyanokkal osztottam meg, akikről tudtam, hogy egy-nem élnek vissza vele, kettő- nem értik félre, mert sosem akarom a másik életét megváltoztatni, vagy beleszólni abba. Csak, ahogy a blogon is írom, szeretném jó érzéssel megtölteni, hittel és erővel, hogy mindig csak az előre van. Valamint, a barátaimnak, akiknél láttam, hogy elakadtak az élet valamely területén, vagy, ami a legtöbbször előfordul: újra kell kezdeni…. mindig javasoltam az írást, magát. Nem vagyunk egyformák, nem biztos, hogy van hozzá inspiráció, vagy türelem, vagy lehetőség, pláne a modern korban, inkább telefonba pötyög emlékeztetőt az ember, (az én írásaim, verseim is ide kerülnek mostanság már) de papírra vetni a gondolatainkat nem szokás már. Pedig van egy plusz atmoszfrérája, amit akkor érez az ember, miközben csinálja, és én vallom és hiszem…..hogy az írás terápia.
A legnagyobb öröm az volt, ha visszaigazolást kaptam személyektől, akikkel megosztottam, vagy akár részleteket, hogy ezt jelenti egy-egy írás: hitet és erőt….és terápia. És mondom, az az érzés, hogy az ember nincsen egyedül. És a leghitelesebb „segítség” mindig az, ha olyan valakitől kap az ember bátorító szavakat, aki szintén nem egyszer újrakezdte már, és tudja mi a pokol, és az utána való felállás…és soha nem adja fel, hanem folytatja a boldogságra való törekvést.
Ezek mellett, hogy a gyűjtemény-, akkor inkább annak hívtam még, -ezek mellett, hogy megsimogatott pár szívet, és ez sem lenézendő, sőt, sok hasznos tanácsot kaptam, mit kellene máshogy csinálnom vele, vagy hogyan hozzam ki még a legtöbbet, ha esetleg később másban is gondolkozom….bár, ugye igazából, ha az ember csak azokkal osztja meg, akik szeretik, nem tudnak rá elfogultan tekinteni, vagy nem merik megmondani az igazat. Végül így gyűjteményem és saját példányom idővel elnyerte első Otthonát. Az asztalfiókomat. Ami pedig elnyelte. Én pedig ráültem. És hagytam, hogy teljenek az évek, hogy tapasztaljak, hogy csalódjak újból, hogy összetörjenek még jobban, hogy kapjak egy betegséget, és hogy az eddigi legnagyobb újrakezdésem kihívásának teljében mégis… megtaláljam az Igazit. Most, hogy itt van az ember, tudja, hogy igen….mindezen keresztül kellett menni, ezt meg kellett várni.
Mindeközben azért folytattam: írtam, csak írtam….hagytam, hogy közben hadd folyjon a lelkem, és hadd szólaljon meg a szív, ha akar. Hagyjon nyomot ezen események után is. Időnként összegyűjtöttem, de nem volt erőm és időm ahhoz, ami viszont idén teljesen váratlanul megtalált-, akár személyes tekintetből nézem, akár szakmailag. Jött egy lehetőség, mely sorsdöntő lett, hogy e most megjelenő könyv végső, üzenetéhez méltó formáját elnyerhesse, hogy méltó legyen a könyv befejező, tartalmi íve, a második verzió kiteljesedjen, és kiadásban és terjesztésben be is teljesülhessen végre.
Mi volt ez a fordulat/lehetőség?
folytatás következik….
kép:pixabay.com, saját
A sorozat előző bejegyzései itt olvashatóak.