Fogadjátok szeretettel egy nemrég írt versem. Ne feledjétek, minden vihar után, a sötét felhők után kiderül az ég, és újra süt a nap! Ha egyelőre csak a szivárványt látjátok, sem baj, az pontosan a híd az esőcseppeken keresztül a napsugarakig!
Egy apró veréb száll az ablakpárkányra,
csiviteli, mi a sorsa
hallván, még az ég is elkezdi siratni,
nagy, nehéz esőcseppek kezdenek el ráhullani.
„Csivit, csivit, egyedül hová menjek,
hogy az eső elől elszökjek?”
Szegény apró, ázó veréb…
Fejét megrázza,
majd szorosan mellé száll septiben egy társa,
valószínűleg a Párja.
A már elázott szárnyát ráemeli,
szinte betakarja, próbálja azzal védeni.
Szegény verebeket ki fogja megsegíteni?
Nincsen védelmük,
sem menedékük.
Nincsen fejük fölött fedő,
vagy bármilyen tető.
Otthonuk sincsen talán sehol,
ahová melegedni bebújhatnak,
ezt a sorsot választották maguknak,
ők inkább szabadon szállnak,
úgy dalolnak,
és inkább ilyenkor is, áznak…
Igazán senki nem értheti őket,
csak sajnálják a verebeket.
Bár nincs ki segítsen rajtuk,
még a természet ereje is néha megtépázza és áztatja tolluk.
Amit az emberek viszont nem láthatnak, hogy
megtérül, hogy kitartanak.
Minél zordabb idők járnak,
ők annál szorosabban, egymás mellé állnak.
„Szegény, ázó verebek
úgy kell nektek!”-
mondják – és, habár mindenki más lehet csak csúfolja, kineveti őket,
erejüket mutatja,
hogy a hideget, a szelet, az esőt még ha remegve is, szervezetük, hogy állja.
Két ázó veréb,
egymásba kapaszkodva, most is remegve várja az eső végét.
Ők egymásnak a Világ,
egymást védik,
tollaikkal a másikat betakarván lefedik,
az igazság, hogy más segítség nem is kéne nekik.
A keresett Otthont egymásnak jelentik.
Erősebb szövetség az, amit bárki hisz, hogy alkotnak,
egymás mellett végig kitartanak:
és ha áznak is, együtt áznak,
ha süt a Nap, együtt sütkéreznek;
még, ha kívülről, rossz idő tájt csak az látszik, hogy
„ázott verebek”.
profilkép: pixabay.com
Saját szerkesztésű kép a vershez:
