Két héttel ezelőtt, tíz év után, ismét elkezdtem rajzolni. Akár napi szinten is újra életem része lett. Témáim azok a dolgok, melyek megviselnek évek óta és nem tudok igazán sem túljutni rajtuk, sem feldolgozni őket. Ezért kezdtem az egész művészetterápiába. Ha felszínre hozom magamból, már nem engem feszít belülről. Ilyen hívószavak pl. a fájdalom, a könny, a magány, szenvedés, hit és remény. Talán felszakítom a sebeimet, de egyúttal be is gyógyulnak, azáltal, hogy megjelenítem őket és beszélhetek/írhatok róluk.
Eme rajzom az első volt.
A címe: Az elmúlás.
Nagyon megfogott a téma, mert több szinten és álláspontból és perspektívából tudnék róla mesélni. Miért pont az első rajz máris az elmúlás? És azt hiszem mindent ki is fejez…
Imádtam, hogy az elmúlás, az ehhez társított évszak szimbolikájával köszön vissza, azaz egy lehulló őszi falevélen jelenik meg az elmúlással szintén kapcsolatos motívum: a sírás. Itt máris érkezett bennem az ::: hogy az elmúlásnak nem feltétlenül kell azzal járnia. Mégis, egyértelmű, hogyha valami elmúlik, vagy egy életszakasz, vagy egy időszak, egy kapcsolat, egy barátság, az iskolai évek, egy meghatározó dolog az életben vagy akár maga egy élet is a végéhez ér :: általában elsiratjuk, meggyászoljuk és így is van rendjén. Kevés olyan alkalom van, amikor az elmúlás és az ezzel járó búcsú mosolyt csal az arcunkra. Pont azért, mert sirathatjuk azt, hogy ezután lehet semmi nem lesz olyan, mint volt, vagyis ez azt jelenti: nem akartunk volna változtatni; vagy jelezheti, hogy hiányozni fog, mert JÓ volt.
Az elmúlás utáni hiány két dolgot szokott kiváltani belőlem: ha van hiányérzet, az azt jelzi nekem, hogy igen, ami hiányzik, az jó volt nekem és nem tudnám hirtelen mással betölteni ezt az űrt. A másik, hogy nincs nagy hiány, mert jelzi, hogy még mindig a részem. Ez lehet jó, de egyben kevésbé jó is, attól függ, mely dologról van szó. Ha valami még részem, pedig nem szeretném, mert nem épít, akkor ezen kell dolgozni.
Alap szabály, klisé, de attól teljesen igaz ::: az életben minden elmúlik egyszer, semmi nem tart örökké, sem a jó, de!! a rossz sem! Én jelenleg is egy rossz állapot elmúlásának folyamatában vagyok. Ezt, persze a másik oldalról lehet úgy vélni, ennek örül az ember, de legalább annyi dologra meg is tanítja, az, amíg a rossz időszakon túl lesz, míg maga mögött tudhatja, végre maga mögé helyezheti. Az öröm és bánat is formál. De, igen, mindegyik elmúlik, úgy, ahogy maga az élet is. De, ahogy az előbb említett példa is mutatja, mindennek két oldala van. Akármi múlik el, a jó vagy a rossz dolog/pillanat/élethelyzet, mindent természetszerűen ‘gyász időszak’ követ, hiszen érző emberek vagyunk. Én is hiába dolgozok a rossz ‘elűzésén’, az, amit tanultam belőle( jobb esetben) már úgyis itt marad velem. A jó dolgoknak senki sem szeretné, hogy vége legyen, ezért marad velünk annak emléke, a rossz pedig, ha elmúlik, attól ott maradhat velünk szintén annak tanulsága vagy tapasztalata. Innen nézve elmúlik igazán bármi is?
A másik fontos az elmúlásban, amit fontos megértenem, ( még tanulom), hogy ha valami/valaki csak átutazóban játszott szerepet az életemben, ha „bevégeztetett” ez a szerep, utána el kell fogadjam, hogy el kell azt engednem. Bizony, sok helyzet volt, amiben az elmúlástól való félelem tartott benne, vagy egy olyan kapcsolatban, akár baráti, vagy párkapcsolatról volt szó, amikor szintén nem tudtam lemondani a másikról, felfogni, hogy nem kell könyörögnöm a másiknak, hogy jelen legyen az életemben, hogy szánjon rám időt, mert, aki igaz barát, és akivel igazi szeretet fűz össze, vagy közös az utunk, annak ez nem lesz kérdés, annak nem kell könyörögni, hanem része lesz az életednek. És mindez teljesen természetes fog jönni. Mindig nyitott voltam, akármennyi csalódás után is az emberek felé ( pedig igyekeztem megkeményíteni a szívem), de maradtam tiszta, nyitott szívvel azok iránt, akik csatlakozni akarnak hozzám utamon, de el kellett fogadnom és hagyni, belenyugodni abba, menjen, aki akar, hadd folytassák a maguk útját nélkülem, vagy kapcsolatunkat átformálva. Csak legyenek meg a saját határaid megszabva, ne használjanak ki és fel kell az ilyen helyzeteket tudni időben felismerni. Ez a legnehezebb. És! Ezért nem hibáztatni senkit. Mert ilyen az élet. El kell fogadni….sokakkal fog utunk távolodni, míg nem egybeforr valakiével, mint társ, és kialakul a te ‘köröd’, akik az életben soha nem hagynak cserben majd. Ez is az elmúlás megértésének része. Azaz, az elmúlás maga az élet része.
Itt jön a harmadik dolog, amit megtanultam az elmúlásról. Egész furcsa volt addig, amíg a latin-amerikai népeket jobban meg nem ismertem, és közel nem került hozzam a kultúrájuk. Egészen addig az élet elmúlása számomra egyenlő volt csak a gyásszal, a bánattal, a könnyel, ami természetesen náluk is megvan egy élet ezen világon történő útjának befejeztével. Amikor megértettem viszont őket, a felszín alatti ‘hozzáállásukat’ a ‘halálhoz’, minden értelmet nyert és azóta is vallom ezt és így igyekszem az első sokk után békére terelni a fájdalmaim, mert sajnos nekünk, akik maradunk, mindig nehezebb. De! Számukra, a halottak napja is valódi ‘Ünnep!’ Méghozzá azért, mert mélyen hisznek abban, hogy a lélek csak itt fejezte be útját, és a személy eljut oda, ahol már nincs fájdalom, csak feltétel nélküli szeretet, meleg fény, és folytatják tovább utukat, csak máshol. Illetve, hiába ért itt véget az az élet, ők azt, az itt lenn, a köztük megélt életet ünnepelik, azt az életet, melyet a távozó személy itt hagy a szívükben, maga után, és azt az életet ünneplik, hogy ismerték azt és részük volt benne. Ilyen szempontból, talán…. valóban nincs is elmúlás. Csupán búcsú. Melyből mindig választhatjuk azt, hogy belebetegedünk vagy idővel feldolgozva azt, próbálunk megbékélni vele.
#lelekszirmok#blog#art#rajz#muveszetterapia#elmulas#sajatelettortenet
Érdekel több rajz vagy élettörténet? Katt IDE