Ezen rajzom címe: Színpad. A téma egyértelmű és esetemben adott… 🙂 A legkedvesebb rajz, a leghamarabb, mely készen lett, egy hirtelen ötlettől vezérelve. Illusztrációnak indult, aztán mégis efelé a téma felé kanyarodott a ceruza vége. Talán nem véletlenül…
Művészetterápiámban, ahogy bontom le magamról ezeket a témákat, úgy könnyebbülök meg és inhalálom be lelki sebeimre a gyógyulást. Maga a terápia talán nem is annak indul, amivé válik: nemcsak egy „napirendi” ponttá lesz, hanem az élet részéve, főleg, hogy nagyon komoly témákat választottam és érintettem, állást foglaltam, sebeimet feltéptem. Hogy gyógyírre leljek… magamban, a hitemben, a tehetségeimben, a művészetben. Hogy újra felfedezzem önmagam, hogy alkossak, hogy tovább álmodhassak…
Nem akartam ezt a témát feltétlen ide sorolni, pedig szakmailag, valahol szerintem akkor és ott „törtem” el, amikor eljöttem a színházból. Nem igazán úgy kaptam meg az élményt, ahogy számoltam vele, de jelentősége és megélése mégis jó, hogy megtörtént, és életemben mindenképpen az egyik legfontosabb. És örülök, hogy bekerült a rajz, és elővehettem most ezt a témát… Mert ahonnan kell magamon dolgozni, talán ide vezethető vissza, tudat alatt.
Arról, hogy mi történt, hogy miért kellett, miért akartam eljönni, és mi vezetett ehhez a döntéshez, őszinte vallomásom itt olvasható. Most inkább arról írnék, miért is döntöttem amellett, hogy színésznő szeretnék lenni. Miért akar valaki színésznő lenni? Hogyan vezet odáig az út?
Már gyermekkoromban nagy érdeklődést tapasztaltunk részemről a művészetek egyes ágai felé, énekeltem, táncoltam, és folyamatosan történetekben gondolkodtam. Imádtam, ha videót csináltunk, vagyis sejteni lehetett, mi felé fogok vágyni. Mára már bánom, hogy nem igazán dráma tagozatos voltam, vagy nem zeneiskolában folytattam a tanulmányaim, de szerettem volna egy „normális” szakmát. Aztán mégiscsak megtalált a színművészet, annak egész mélye…pedig nem, nem a Színművészetin tanultam. Amikor felvételiztem oda, ahol végül tanultam, már sejtetni engedett, ez a világ korántsem olyan könnyű, mint, ahogyan azt elképzelik, vagy a celeb média lefest róla egy képet, és a színészek sem olyanok, amiért már eleve determinálva van az emberek többségénél az a szó, hogy színész. Amikor megkérdezik, hogy mi vagyok, azaz kérdezték, és elmondtam, hogy színésznő, két opció volt: mindenki ledérnek nézett, hogy „rossz életű” lehetek és megbízhatatlan, mások szeme felcsillant, hogy na, akkor nekem az élet siker és csillogás. Miért ezzel azonosítjuk a színészetet? Persze, tudom… a kapott világképből… amit valahol szintén nem fogok megérteni soha. Talán azért, mert nekem sosem ezt jelentette, és mert pont nem ez a mások által „tipikusnak” ítélt színésznő voltam, hanem a másik véglet: egyszerre járok mindig két lábbal a föld felett, de mégis mindkettővel a talajon.
Amikor a színibe jártam, és megkérdezték, miért akarok színésznőként dolgozni majd, már akkor, az indokommal is kilógtam a sorból… általában mindenki azért választja ezt, mert vagy van tehetsége, vagy van affinitása hozzá, vagy csak heccből kipróbálja, de általában mindenki a lelki, saját életéből hozott sebeit szeretné befoltozni. Pedig a legfontosabb, ami kell hozzá: erős lelki alkat. A legfőbb ok, amiért valaki a színészetet választja: elváltak a szülők, csonka családból jönnek, és az egyén a művészetekhez fordul… Nos, én nálam nem volt ilyen „törés”. Mindenki csak nézett rám érthetetlenül. Persze, a lelki sebek megvoltak, ahogy itt megírom, de igazából az ok nem a foltozás volt, hanem az: ebben szerettem volna kiteljesedni, és már akkor annyi volt a célom: adni az embereknek. És mivel valóban csak gyűltek az életemben a problémák, könnyebb volt soha nem „magammal” lenni, hanem valaki mással, akit éppen megformálok. Aztán rájöttem, ha előbb nem vagyok rendben magammal, másnak sem tudok „életet adni”….
A színis éveimről talán indítok egy sorozatot később, és ott választ találhatnak arra: hogyan s miként vezet az út addig, míg színész nem lesz valaki. Egyébként ez szerintem olyan, mint a szülővé válás: készülhetsz rá, de igazából akkor leszel az, amikor már anya lettél, vagy ezen esetben: akkor leszel színész, amikor színpadon állsz minden alkalommal. Rengeteg élmény, de legalább annyi frusztráció is egyben az út. Kibontakozásom első fázisában mégis jó volt megélni, mert valahol valóban az életre készített fel. Megtanultam, hogy semmi nem az, aminek látszik, hogy mi a kemény munka és koncentráció, mi az áldozathozatal, és milyen nagy felelősség ez az egész, mely egész embert kíván, és közel sincs ahhoz a képhez, amit látunk, hallunk róla. Valamint, hogy a színész is legigazabban ugyanúgy egy földi halandó, mint bárki más.
Miután esélyt adtam arra, hogy színésznő lehessek, ahhoz, hogy azzá is váljak, hosszú és elég rögös volt az út. A legbüszkébb mégis arra vagyok, hogy habár való igaz: a színpadon lenni, valami teljesen más dolog, úgy tölti meg a szívet, ahogy más nem, de mégsem ez vonzott, hanem adni, és alkotni… azt az adrenalint szerettem, ami kezdés előtt van. Világot teremteni azon a helyen, és pillanatokat. Hogy megszülessen ott valami. Valamint, hogy az úton végig önmagam maradtam, hű az elveimhez, és önmagam miatt dolgozhattam színésznőként, nem azért, mert vagyok valaki valakije, vagy mert volt bármilyen kapcsolatom. Egyetlen kapcsolatom sem volt akkor ilyen berkekben. Mégis megélhettem az álmot. Ezért hálás vagyok.
A rajz saját!
Több rajzom/történetem érdekel a művészetterápiából? KATT
Kövesd a blog közösségi oldalait is! Facebook, Instagram, Youtube