Közösségi oldalakon látott tartalom, ott megosztott kép / közben a tükörképedből arcodba ordító valóság… Van egy „kis” különbség? Ismerős a „jelenség”, igaz?
Gondolom, mindannyiunknak van nem egy olyan ismerőse, akinek a közösségi felületei tele vannak jobbnál jobb képekkel, folyamatosan csak azt látjuk, milyen jól néz ki, milyen menő helyeken jár, miközben mindig van valamilyen motiváló szövege a képekhez. Csak elhűlve nézzük: ma itt pózol, másnap már egy fotósorozat keretében… DE, ha jobban belegondolunk, sejthetjük, főleg ezekben az időkben, hogy ez mind kamu. Persze, biztos van, aki sokszor jókedvű, és tudjuk, hány tökéletes kép hátterében van filter használva. Merthogy nincs olyan, hogy valakivel állandóan csak jó történik, és állandóan tökéletesen néz ki. (Bár múlik azon, ki, mit oszt meg – lehet, valaki, csak a jó dolgokat kívánja közszemlére tárni életéből.) Leginkább saját példáimon látom ezt. Megtanultam, miről szól ez az egész, amit a közösségi média propaganda vetít felénk. Az állandó tökéletesség, melyet viszont úgyis csak szűrőkkel érünk el – ennek mi értelme? Azt hisszük, valóban elhiszik az ismerőseink, hogy „így” nézünk ki mindig, és hogy mindig, minden csak „happy”? Ugyan már!
Egyik kedvenc színész – énekesem egy időben minden nap különböző filterekkel, szűrőkkel, effektekkel telepakolt szelfiket nyomott ki magáról. „Ilyen mosoly- olyan póz, itt vagyok – ott vagyok, mindig boldog vagyok.” Mivel ismerem annyira és elég érzékeny vagyok, ilyen dolgok mögé látni, gyanús volt. Ilyen élet ugyanis nincs.
Persze, mondhatjuk, a közösségi felületeket azért is hozták létre, hogy az ember megossza örömét, bánatát, bár millióan vannak, akik sok, egyébként oda teljesen nem illő tartalmat is, és minden gondolatot megosztanak, de hát nem vagyunk egyformák. Én is megosztottam egy időben sokkal több mindent, mára viszont, és már jó pár éve – nagyon megszűröm, mit is osztok meg, mert habár csak az ismerőseim látják, akiknek számát szintén eléggé jól megszűrtem, mégis… úgy érzem az egész közösségi felületesdi dolog kezd teljesen más irányba elmenni, másrészt nem minden ismerősömnek van köze mindenhez… és valószínű nem is érdekli őket… és nem is szívesen osztok meg akármit már. Azt is megfigyeltem – sokkal több ember lájkol be, ha valamilyen „boldogságos” posztot osztok meg egy „szép” képpel illusztrálva. Miért is? Miért „nem tetszik” nekünk, ha valaki természetes, ha valaki nem éppen agyon maszkírozott képet tesz ki, esetleg a bánatáról ír? Miért nem tudunk ezzel is azonosulni a közösségi felületeken, miközben mindenki megéli mindezt a mindennapjaiban?
Azt is tudom, magam példájából, hogy minél rosszabbul éreztem magam, annál több sminket használtam egy időben, és mindenki, mivel csak ezt látta, és lusta volt e mögé (is) tekinteni, vagy nem érzékeny rá, csak a „szép” külsőt látta, és agyon dicsértek, milyen jól is nézek ki. Annyit „röhögtem” magamban ekkor, hogy te jó ég, ha tudnák… Bizony. Te jó ég, ha tudnánk, minden ilyen tökéletes poszt, csilli-villi arcocska mögött, mi rejtőzik a szívben… az élethelyzetekben. És miért érezzük egyáltalán szükségét annak, hogy elrejtsük azt, ha természetesek vagyunk, vagy épp szomorúak? Miért kell az álarc? Mert a társadalmilag, világszinten „elvárt” megjelenés mindig mosolyhoz és tökéletes külsőhöz köthető? És igen.
Én is megtanultam. Ma már merem magam vállalni. Egyáltalán nincs arról szó, hogy magam alá zuhannék teljesen rosszabb napjaimon, vagy ne adnék magamra, de ismerem magam, és nem fogom elrejteni a szarkalábaimat, ha a sírástól másnapra bedagadnak. Nem fogom elrejteni a kisebb ráncaimat, mert mind azokról a sebekről árulkodnak, melyek megerősítettek, és arról, mennyit tapasztaltam már az életben. Semmimet nem rejtem el, sem azt, amit magukon hordoznak. Mind hozzám tartozik.
Amit a rajz is képvisel: tinédzser lányok, akik ilyen „természetesnek” vett szürreális képeket tartanak etalonnak, ahelyett, hogy mernék vállalni önmagukat. Az a bálványozott kép, ha valaki mindig mosolyog? Az a természetes, ha valaki photoshop-olja magát? Ezt látod mindig te is a tükörben, amikor felkelsz? A rajzon lévő dolog kétféleképpen is értelmezhető: fürdőszoba reggel – a lány egymaga, bezárkózva. Bal oldalon a világ szemében örökké elvárt állapot, vagy, amit mutatni akar magából, míg millió alkalommal a jobb oldali a valóság. Mégis igyekszünk felvenni a bal oldali mosolyt, magunkra erőltetjük, hogy senki ne sejtsen a belső bánatunkról semmit? Nem kell, egyértelmű, rátenni másra a magunk baját, de attól vállalhatjuk, ha rossz napunk van, ha bánatosak vagyunk, vagy bármi történt, ami elkeserít. Sajnos az is tapasztalat, hogy azért nem mutatjuk, mert szeretteinken kívül sajnos senkit nem érdekel már a mai világban… Bár, tisztelet a kivételnek. Sosem felejtem el, amikor egy rosszul sikerült nap után utaztam haza … a színházi vizsgákra készültünk, és a próbán kaptam hideget-meleget. A budapesti metrón nem tartottam vissza a könnyeimet. Mindenki lesajnálva nézett rám, sőt vádlón: hogy merek én nyilvánosan sírni? Egy srác (!) ült le velem szembe, és kérdés nélkül adott egy papírzsebkendőt… Nagyon jólesett a gesztus. Teljesen mást láttam a szemében, mint a többiekén: őt inkább az érdekelte, mi bánat érhetett, amiért teret engedek neki? A gesztusával pedig képletesen segített a könnyek felitatásában. Másik értelmezés: akár suliban, vagy munkahelyen – mosdó. Hány olyan alkalom van, amikor tartjuk magunkat, a bal oldali arcunkat, majd exkuzálva beszaladunk a mosdóba, és a jobb oldali kép süt vissza tükörképünkből?
Az a legfontosabb üzenet, amit szeretnék sugallni, hogy mindig merni kell vállalni magunkat. Lehet idealizálni a közösségi oldalakon követett személyeket, de nem az a feltétel nélküli valóság, sőt! Nekem is meg kellett tanulni! Merthogy ettől vagyok ember. Nincs tökéletes arc, sem tökéletes élet. Ne a lájkok száma számítson, hanem hogy hű maradjon az ember önmagához! Ha csak megjátszod magad, akkor is egyetlen egy marad az igazság és valóság: hogy tükörképből ordít arcodba a fájdalom…
Valamint… visszacsatolva a történethez: nemsokkal a tökéletes napi posztok után jött a hír: a kedvencem öngyilkos akart lenni. Vagyis minden ilyen „tökéletes” poszt csupán csak egy hatalmas kiáltás volt a világba: figyelni kellett volna rá és LÁTNI őt igazán…. Ráébresztett, hogy az ilyen posztok legtöbbször, csak „mutogatások” a külvilág felé, milyen jól vagyunk, közben csak elretusálni akarjuk lelkünk valóságát…
Légy és vállald Önmagad!
Kíváncsi vagy több rajzra/élettörténetre? KATT
Oldalam közösségi felületein a valóságot megmutató, vállaló és képviselő posztokkal van jelen: Facebook, Instagram, Youtube.