Kellemes tavaszi délután.
Lágy szellő cirógatja az arcunkat, és a nap éppen olyan mértékben süt erősen, hogy érezzük melegét a bőrünkön, mégsincs melegünk. Nagyon jó lenne sétálni, de úgy döntöttünk, inkább kiülünk a kertbe. A hosszabb sétákat sajnos már nem bírná. Félig árnyékba húztam a székét. Az arca így félig ragyog a napban… olyan szép tőle. Elbóbiskolt. Megigazítom a kis takarót, mellyel végtagjait azért bebugyoláltam, és erre a mozdulatsorra felriad.
– Sajnálom, nem akartalak felébreszteni – mondtam őszintén. Majd mellé telepedtem. Kissé begubóztam az elmúlt időszakban, ezért én sem vágytam sehová. Főleg, ha közben vele lehetek…
-Olyan szépen süt a nap – mondta halkan, kissé szuszogva.
-Igen – feleltem neki és mosolyogtam. Ekkor elkomolyodott.
-Folytatom akkor a „díszítést”, benne vagy? Már csak egyetlen könyv hiányzik a vén diófáról. Azzal lesz teljes…
Egy ideje, mióta gyengébb, többször ültünk ki a kertbe, szemben egy vén diófa van. Azt szoktuk „játszani”, – és én belementem a „játékba” -, hogy feldíszítjük azt, az ágakra aggatva réges-régi könyvekkel, vaskosakkal vagy kis notesz – féleségekkel. A könyveket ő „olvassa fel”. Képletesen, minden egyes alkalommal új könyvet nyit, ahogyan új fejezetét meséli el nekem az életéből. Azaz, ahogy mesél, ezáltal, ezzel megalkot egy új könyvet, melynek végeztével bezárulnak a „lapok”, majd megkér, hogy tegyem fel a fára. Másik elnevezése könyves-fa lett, végül is, az ő életének könyves-fája.
Egy idő után már vártam én is a sztorikat, és ilyen szempontból a vén diófa már nagyon sűrűen gazdag volt ilyen élet-könyvecskékkel. Mikor, mi jutott eszébe, azt mondta el nekem, újabb és újabb kötetek kerültek az ágakra. Aggatta, csak aggatta fel a történeteit. Nagyon sok mesélnivalója volt, és javasolták is, beszéltessük minél többet, hogy az agya „járjon”. Az emlékeivel pedig javarészt csak boldog érzések szabadultak fel benne is. Én pedig szívesen hallgattam, bár néha szívfacsaró volt sorsa.
-Miért mondod, hogy már csak egy hiányzik? Még van millió ág, és megegyeztünk, hogy mindegyikre kerül egy kötet! Ilyet ne is mondj, bár megértem, hogy egyes részleteken sokat kell „dolgoznod”, hogy teljes képet adhass át nekem… – kacsintottam rá. Mindig érti a szimbolikát a szavainkban. Fél-szavakból is értjük egymást,és minden élethelyzetre van már egy anekdotánk. Imádtam ezt „játszani”.
Az izgalmas, gondtalan gyermekkoron keresztül, a vadócabb tinédzserkoron át, idilli álomvilágába is beavatott. A munkába kerülés, a felnőtté válás viszonttagságos időszakát érintve, a szerelmi történetek, a házasságkötés öröme, a gyermekvállalás boldogsága, majd a megöregedés, már mind -mind ott csücsültek a faágakon. Volt ám fenn és lenn nála is, de hisz az élet ilyen… Sorsának története már valóban teljesen megtelítette a vén fát.
-Nézz csak rá, már majd megszakad, annyira leterheltem! – jelent meg halvány mosoly sápadt arcán.
-Ugyan már! Minél gazdagabb, annál díszesebb, és ez a cél, nemde?
-De… – halkult el egye inkább a hangja. – A következő kötet címe: Visszhangok…
-Húha! Nagyon izgalmasan hangzik! Kíváncsivá tettél! – csillogó szemmel ittam minden szavát.
Ez alkalommal a már mostani helyzetéről mesélt, amiben legutóbbi időszakát kellett élje, mely nem volt igazán „élmény”. A fájdalmai összetörték, és habár én nem így láttam, mert nem így akartam látni, már csak árnyéka volt önmagának…
Betegségét, mely teljesen legyengítette, mégis méltósággal viselte és életszeretét és viccelni való kedvét, ez sem szegte. Nem éppen erről akartam ma hallani, és nem is tudom, mivel lehet folytatni, hiszen ezzel megérkezünk a jelenbe…
De nem akartam a szavába vágni. Tudtam, hogy valószínűleg tökéletesen tudja, miért választotta ma ezt a témát. Lassan beszélt, de gyönyörűen formálta a szavakat, és választékosan válogatta össze mondanivalóját, így élvezetes mindig hallgatni. Úgy tud mesélni, ahogy nagyon kevesen.
Láttam közben, hogy fárad.
-Megőrzöd ezeket a történeteimet, igaz?
-Természetesen. Nem is én fogom, hanem maga a vén diófa. Látod, már alig várja, hogy rákerüljön ez a történet is.
-Igen… Visszhangok. Egyetlen érzés is kifejezi, amit hagyunk magunk után, kár is ennyi kötetbe szedni. De így teljes a fa képe. Különlegesen csillan így meg rajta a nap fénye.
-Igen, lehet válogatni, az biztos. Folytassuk holnap? Kezd hűvösödni azért, szerintem menjünk be. Nem szeretném, hogy meghűlj.
-Rendben van – szólt. Régen történt olyan, hogy megcsillant a napfény a szemében, és visszaköszönt benne, ott ült a sarkában egy könnycsepp. Aggódtam, hogy talán belázasodott, és izzad, azért.
-Gyere, tegyük fel a könyvet, aztán bekísérlek. Csinálok teát.
-Az jó lesz! Köszönöm…
-Én köszönöm az újabb történetet… – csicseregtem neki a hangommal. „Ékszer van a torkodban” – mondja mindig nekem.
Jelképesen alá szokta írni a köteteket, majd én helyezem az ágakra azokat.
Néztem, ahogy firkant az ujjával.
-Jaj, leesett! – szólt. – Tedd meg, kérlek, hogy felveszed a könyvet, és ráteszed az ágra. Már… rajta a monogramom.
-Persze! – feleltem gyorsan. Septiben lehajoltam, felvettem, látványosan leporoltam, hogy lássa, vigyázok ezen történetére is. – Kész is! Mehet akkor fel, igaz?
Láttam, hogy lehunyta a szemét. Nem örültem, mert így hogyan megyünk akkor be? Nem szabad most elbóbiskolnia! Finoman megérintettem a kezét.
-Mami…! Anyukám…! Be kell mennünk!
Láttam, hogy nem reagál. Éreztem, hogy hideg volt a végtagja, és mozdulatlanul ült ott. Ellenőriztem pulzust, légzést… majd felfogtam, hogy megtörtént, amire felkészítettek, és a mai napon már ő is érezhette… Többet nem tudom felébreszteni… Csendben leguggoltam mellé, és fogtam a kezét. Könnyeimen keresztül halkan zokogtam: Anyukám…
Nem tudom meddig térdepeltem ott, majd eszembe jutott: a Visszhangokat fel kell tennem a vén diófára! Sejtette, tudta, ez lesz már az utolsó kötet, ami felkerül. Hogy lehet ezt így megérezni? Hm, nem hiába Visszhangok… ezen utolsó történet méltón zárja be a könyves fáját, mely valóban rakásig volt tele az életének történeteivel. Ez a mai megkoronázza mindet. Az ő örök emlékéről tanúskodik majd, sorsának visszhangjaként. Arról a szeretetről, melyet maga mögött hagy – bennem.
Kis novellám „idillien festi” le azt az eseményt, ahogyan én magamban elképzeltem, ahogy egyszer búcsút kell vennem Édesanyámtól.
Több novella olvasható itt.
Kép: pixabay.com