Gyógyító tengeri levegő és víz

Jane Austen – Julia Barrett : Charlotte – Sanditon ( a gyógyító tengeri levegő és víz helyszíne)

Miért ezzel kezdtem az évet?

Eredetileg egy olasz szerző könyvével indítottam volna, aminek címe: A kolibri. Egyrészt témába vágott, hiszen én is saját könyvemen dolgoztam még anno, ami szintén Olaszországban játszódik, másrészt Édesanya elvesztése után, egy dal is, melynek coverjét itt adtam elő, A kolibri madár elszárnyalásáról szól, és azért akartam azzal a könyvvel kezdeni. Tavaly év végén nagyon sok könyvet kaptam, 9 vár elolvasására, azaz már csak 8. Mindegyik érdekel!

Viszont a saját könyvemre és egyéb körülményekre való figyelés elvette az időt, és mikor odaérkeztem olvasni, március lett… és ezt a könyvet választottam mégis, intuitív módon…

Hát, mégsem véletlen… Tudat alatt az ember mindent megérez!!!

Mi is lehetne nagyobb töltődés (pláne egy esős napon, amikor elkezdtem olvasni, március 31-én), mint elvonulni csendben és olvasni? A léleknek is gyógyír ez, szélesíti a látókört és megnyugvást ad. Pláne, hogy ilyen mély művészi igénnyel megírt szövegezésű irodalmi sorokkal volt dolgom! Szégyenletes, hogy elszoktam drága kedvenc írónőm megfogalmazásától és világától. Bár érződik, hogy eme regény befejezője, Julia Barrett mikortól kezdte el folytatni a művet, mely Jane mama utolsó elkezdett, de soha be nem fejezett kötete volt.

A könyv különlegessége

Igazából van egy hősnő, ki a címből is visszaköszön, de számomra mégis a kisasszonyok mind azonos jelentőséggel bírnak. Mindegyikőjükben találtam olyan vonásokat, melyekkel könnyen identifikáltam magam, melyekben felfedeztem magamat, jelen életbeli helyzetemet. Ismét igaz az: minden akkor talál meg, amikor életemben aktuális és annak van/eljött az ideje!! A tudat alatti tudja… mire van szüksége. Ez a könyv sem lett volna talán ennyire fontos, mint most. Kezdve azzal, hogy a helyszín egy tengerparti kis üdülőváros, ahova a lakói egészségi állapotukat gyógyítani vágyva érkeznek!!!! Ahogy haladtam előre, le voltam hengerelve, mennyire nekem találták ezt a könyvet most ki! Kiemelném, hogy egy írónő is a könyv helyszínére érkezik gyógyulni….

Azt is hangsúlyoznám, hogy NEM láttam a Sanditon szériabeli feldolgozását, csak tudom, hogy már a második évad is elkészült, szóval mindenféle más elvárás/nyomás rám nehezedése nélkül adhattam át magam a könyvnek.

Cím

Ahogy a szerző, nevezzük Julia Barrett-et annak, hiszen végső soron, alig egy elkezdett gondolat maradt vissza, amit folytatott, és ez a könyv nagyban az ő munkája, szóval, ahogyan ő már a legelső oldalon kifejezte, ezt a címet ő választotta. Megmagyarázta ezt: Jane Austen A fivérek nevet adta volna, ami Julia kialakításának köszönhetően valóban is értelmet nyerhetett volna. Érdekes pont pedig, hogy Jane Austen inkább hősnőket választott… és ezért is meglepő, hogy valószínűleg ez alkalommal nem két nővérről, hanem két fiútestvérről írt volna. Julia úgy ír erről: “lehet szerencsésebb lett volna ezt a címet meghagyni, de erről döntsön az Olvasó maga.” Nos, én el is döntöttem, hogy ez a cím – Charlotte, ami mellett Julia letette voksát, valóban nem ideális választás volt. Mert eleve predesztinál. Az Olvasó felkészül, hogy lesz egy hősnő, mint Jane mama eddigi minden regényében és ő áll a történet középpontjában, illetve annak a nőnek a lelki világa, szerelmi élete…stb. Bár, még, ha így is volt, Jane Austen egyetlen művének adta “címül” csak a főhősnője nevét, mint tudjuk, az Emma-ban, mivel ott valóban azt a funkciót töltötte be a főszereplő, ha szabad így írnom. Mert valóban főszereplő volt. Most viszont, ez esetben úgy gondolom, Charlotte, egyrészt azért is marad “semmitmondó”, mert magához Charlotte-hoz nem is kerülünk olyan igazán közel, lelkivilága nincs kibontva, sem igazán románca, csak kissé “rá is van erőltetve” az, hogy ő a hősnő. Azért írom így, mert többször is le van így írva: “hősnőnk”… vagyis, mintha a szánkba kéne ezt rágni… Csak, hogy kiemeljenek valakit a regényben szerepeltek között. Mert hát hogyan is nézne ki egy könyv hősnő nélkül? Azonban Charlotte nem ezt a szerepet tölti be! Ez a könyv legkevésbé szól róla, és egyébként, még a két fivérről sem, hanem leginkább a hely (és ez meglepő), a helyszín, ahol a történet játszódik, Sanditon, számomra az a cím reprezentálta volna leginkább azt, amit a könyv magán visel. Ez a könyv nem is a hőseiről szól, hanem, és bár ez is tényleg újszerű, magáról a helyről és annak változásairól a kor világában. A nevet, Sanditon, egyébként maga Jane Austen rokonsága adta a műnek, és meg kell hagyni, velük kell egyet értenem!

Írókról

Ki az, aki ne ismerné Jane Austen-t? Hiába emlegetjük mérhetetlen romantikus írónőnek, regényeiben bőven volt nem egy realista elem, máig helytálló szerkezetekkel és alakjaival. Mivel leginkább megfigyelésein alapultak művei, nem csupán a fantáziájából, ezért valóban lehet olyan érzése az embernek, hogy karakterei, kiket ugyanolyan mélységben és intenzitással kibontott mindig, olyan emberek, akik mai napig köztünk élnek. Vannak a pletykások, a visszahúzódóak, a romantikusok, a szelekótyák, a buzgók, a lusták, a túláradó érzelemmel bírók, a segítők, a csábítók, a csalók, az álszentek, a képmutatók, a jótett lelkek, a naivak…. “jó és rossz” ugyanúgy, ugyanolyan arányban, mint ahogy ma is, ha szétnézünk, ilyen emberek élnek ma is. Nem idealizált alakok. És ezért is egyetemes az egész, ahogy dolgozott. De erről már többször írtam.

A magasztalás mellett nézzük, mit lehet tudni erről a művéről?

1817 januárjában Austen elkezdett dolgozni egy új regényen, A fivérek néven, később Sanditon címmel (ezt unokahúga adta neki később), és tizenegy fejezetet írt le, mielőtt 1817 márciusának közepén leállította a munkát, valószínűleg betegség miatt. R.W. Chapman először 1925-ben publikálta a regény teljes átiratát Egy regény részletei címmel.

Az a rendkívül érdekes, ahogy fentebb írtam, én mielőtt utánaolvastam volna, és tudtam volna, hogy honnan vette át az írást Julia Barrett majdnem hogy pontosan oda saccoltam. Mert egészen egyszerűen érződik, hogy “honnan vette át”. Wow!

A “modern Sanditon” emberei, ahogy Austen nevezi, kiköltöztek a “régi házból – őseik házából”, és egy új világot építenek fel egy modern tengerparti kereskedelmi város formájában. Sanditon városa szinte biztosan Worthing-en alapul, ahol Jane Austen szállt meg 1805 végén, amikor az üdülőhelyet először fejlesztették, miközben meggyőző bizonyítékok vannak arra is, hogy Parker úr karakterét Edward Ogle, Worthing korai vállalkozója ihlette, akit Jane Austen és a nővére, Cassandra jól ismert.

Julia Barrett

A hölgy arra tett törekvést, hogy a megkezdett és kezdeti stádiumban abbahagyott művet befejezze/kiegészítse. Nagy vállalkozás és hatalmas felelősség. Ahogy olvastam, összességében Austen is büszke lenne rá, de munkája nem igazán meggyőző Austen-i utómunka… Vagy már csak én vártam el sokat? Abszolút vállalható mű, de mégis marad hiányérzet az emberben. A Charlotte így is kétség kívül a legismertebb és legolvasottabb befejezése (erre való törekvés) a Sanditon-nak. Először 1870-ben Austen unokaöccse Jane-ről életrajzot jelentetett meg és szemelvényeket közölt a műből. Ahogy tudjuk az unokahúg is kiegészítette, és a regénytöredék 1925-ben látott napvilágot.

Sokan kísérletet tettek a kiegészítésre, de maradt még mit mesélni. A hölgy is csodás történetet tár elénk, de sajnos már nem tudjuk meg, Austen mit hozott volna ki belőle. Így ez a története inkább Julia-é marad így, mint az övé lett volna. Azonban a legnagyobb tisztelettel teszi ezt!

Az Önteltség és önámítás és A harmadik nővér szerzője egy újabb hősnőt illesztett a sorba, és csakúgy kellő tartással teszi ezt, mellyel megállja helyét az Austen-hősnők sorában.

Szerkezet, nyelvezet

A könyv nem hosszú, bár való igaz, a végét kicsit összecsapottnak érzem. Hosszú a felvezetés és utána egyetlen, az utolsó fejezetben oldódik meg minden szál… Az arányok nem éppen szerencsések magyarul. Az ember csak vár, vár, hogy felépül a sztori, aztán már vége is a könyvnek. Többször éreztem, hogy van, ami oda nem is illik, vagy nem láttam értelmét egy-egy fejezetnek. A karakterek és lelki világuk nincsenek szerintem eléggé kibontva. Vártam, hogy minél jobban megismerjem a szereplőket, de egyre csak jöttek, jöttek a szereplők is, majd éppen megálltak, még a követhető kategóriánál és a neveket is meg kell ugye jegyezni. A két főhős családi helyzetén kívül talán még egy-két szereplőről esik bővebben szó, és ha jobban is megismernénk, nem igazán tud az emberhez közel kerülni bárki is. Inkább felejthetőnek mondanám. Az viszont tetszik, hogy nincs olyan érzésem, hogy van egy főszereplő páros és csak velük van foglalkozva, hanem mindenkit majdnem ugyanolyan fontosnak érzek. Ezért mondom, hogy itt nem is a szereplők, hanem maga a hely és az ottani események a kor világában, melyek döntőek. 8 fejezet, 34 alrésszel. Egy fejezeten belül négy, max. öt kisebb alfejezet van. Engem többször lekötött az olvasás közben, hogy azon gondolkoztam, mi határozta meg, hogy ezek a kis fejezetek is hogyan következnek egymás után? Néha elég eltértek, de valószínű, mindegyik megkezdett szálával akart haladni az író egy-egy részen belül…. de ez a logika érdekelne…. mert néha nem értettem. 🙂

A nyelvezet világos, egyszerű, és habár számomra ez is eltér kicsit attól a pallérozott elmét megkövetelő Austen nyelvezettől, mégis egyértelműen érződik, hogy gondosan ápolt és igényes, művészi, korabelinek megfelelő irodalmi szövegről van szó. Valaki szerint az ilyen műveket nehezebb olvasni, és én is elszoktam tőle, de maga ez – a nyelvezet egy olyan közeget és hangulatot teremt, mellyel bevon minket abba a világba, és ez a mágiája.

Szereplőkről

Sokáig csak gyűlnek, ami az elején lehet frusztráló az olvasó számára, hiszen csak azon gondolkozik, hogy bírja számon tartani. Azonban megnyugtatok mindenkit: követhető lesz minden és mindenki sorsa. Annyira nem gabalyodnak össze a szálak és családok… nincsenek turpisságok, csak sok a név. Mindenki válogathat kedvére, kinek drukkol, és olvashatja, kinek hogyan alakul a sora ezen a tengerparti üdülőhelyen.

Ki-ki miért érkezik ide? Gyógyulni? Nyugalomban újra önmagára lelni? Üzletelni? Titkos vágyainak hódolni? Ismerkedni? Hódítani? Pénzt szerezni? Dolgozni? Tanulni? Fejlődni? Nyaralni? Túllépni saját maga korlátain? Nos, kiderül!

Megérthetjük a kapcsolatrendszereket könnyen. Megismerhetjük a bámulatos Parker família különcségeit, álmait, a békétlen Denham testvéreket, a nyaralók mindennapjait, a betegeskedő Parker nővéreket, Lady Denham-et, és a nyugalomra vágyó írónőt, ki bevezeti az “életbe” Charlotte-ot, Emmeline Turner-t.

Ami a csodálatos a könyvben, hogy habár nincsenek részletesen kibontva a karakterek lelki világai, mégis rendkívül színes társaság gyűlik össze. Széles a paletta, és mindenkiben lehet valami olyat találni, amivel szimpatizálunk, vagy nevetünk rajtuk, vagy szánjuk őket… De ez a lényeg! Hogy mégis minden karakter úgy van kitalálva, hogy valamilyen viszonyban álljon vele az Olvasó, csak nagyon kevesen maradnak meg említés szintjén, vagyis a felejtés margóján. Követhetőek a sorsok, a szándékok, a cselekményt mozgatórugó tettek hátsó szándékai/befolyásoltságok stb.

Amit imádtam, hogy olyan, mintha Austen összes regényének alakja megtestesülne és itt nyaralna Sanditon-ban. Van a Bennet családból, a Bingley-kből, a Tartózkodó érzelemből, de felfedezhetjük Elinor-t, Marriane-t, vagy Lady Catherine-t is, de velünk van Anne és Catherine is. A férfiaknál ugyanilyen széles a paletta: Churchill-től, a Kapitányig eljut Darcy-ig. Ki-ki döntse el maga, szerinte melyik karakter kit jelképez…. Izgalmas felfedezés néhol más regények karaktereinek mixe. Azaz van olyan, aki szerintem össze lett gyúrva két korábbi hősből pl. Sőt. Úgy gondolom, bár erre a szerzőnő választ ad szintén az első lapon: Emmeline Turner-t Charlotte Smith karakteréről (sussex-i születésű író-költőnő) mintázta, én azt sejtem…. Jane Austen maga az, aki visszaköszön benne.

Ezt bizonyítandó az összegzésnél általam kiemelt egyik részlet, amikor az írónő az asztalnál kifejti, hogy az ő szereplői nem szenvednek majd hiányt semmiben: ez maga Austen száját hagyta el, így bátorkodom állítani, ez a karakter maga Jane Austen!

Ez a felismerés csodálatos volt. Ezt a becsempészést Barrett gyönyörűen csinálta meg!

Történet

Sanditon azonban nem éppen az, mint ahogy a regényben a lakosok eszményeként tükröződik – az, amit s ahogy a leírásaikban kifejeznek. Ezeknek a lakosoknak saját elképzelésük van a város identitását illetően, és törekvéseket tesznek arra, hogy ezt az identitást el kell terjeszteni és értékelni kell a világban. A Sussex tengerpartján elterülő nyugodt kis üdülőhelyet fel akarják virágoztatni, természeti adottságai, fekvése és a gyógyító tengeri víz és levegő hatása miatti egészség “előremozdító és megerősítő” hatásának köszönhetően nagyon előre sorolták a jövőbeli szerepében, talán túl nagy elvárásokkal is élve a hellyel szemben. Szeretnék ugyanis, ha jelentős szerepet töltene be a térség életében. Jellegzetes látványa és légköre miatt minél több, mai nyelven mondva, turistát és üdülőt akarnak odacsábítani a “fellendülés” érdekében, viszont sajnos ez később kicsit át is csúszott a ló túloldalára: befektetőket hívnak és nem győződnek meg tisztességes szándékukról. Kit, mi vezérel, amikor Sanditon népszerűsítése érdekében lép? Kit, mi hajt? Habár legtöbbjüket a jó cél vezérelte, érezhetően a változás korát élték, és a nagy fejlesztgetésekbe majdnem beletörik a bicskájuk. Nem vették észre, hogy mindezen fejlesztéssel pontosan az veszik el, ami a helység báját adja: a háborítatlan természet gyógyító légkörébe próbáltak beleavatkozni… annak nevében, hogy felveszik a versenyt a változás idején.

A helyen történő események összesűrítik azt a gazdasági fejlődést, mely Austen világát megváltoztatta. Felmerül azért a kérdés, meddig érdemes, milyen mértékben “haladni” a korral? Megéri? Mi a határ? Megmarad Sanditon, avagy mi lesz a sorsa? Marad a tengerparti gyöngyszem vagy felvirágzik és még népszerűbb lesz? Mi ennek az ára?

Ha nagyon spoilerezni akarok: a mű egy balesettel kezdődik, és két család ismerkszik meg, kiknek egy-egy tagja összeházasodik a regény végére. Charlotte-ot mondjuk akkor a hősnőnek, és sokáig csak gondolkodhatunk, kihez is megy majd férjhez, mert ahogy megszokhattuk, bizony Austen regény=románc, románc,románc… és úgy érzem viszont, ebben a könyvben van nem is egy páros, mégis egy romantikus jelenet sincs igazán benne… kívülállóak maradunk a szereplők lelki életétől, szívétől, és habár örülünk boldogságuknak, mégsem érik el, hogy nagyon szurkoljunk nekik… mert mivel nincs meg a lelki kifejtés, mélységük nem érint meg igazán minket, így nincs meg a teljes azonosulás… nincs meg a drukk… csodáltam magamon, hogy ezt a reakciót váltotta ki belőlem, de kissé hiányoltam a románcot. Ez nem egy szerelmes regény… 🙂 

Charlotte a vidéki leány elkerül Sanditon-ba, és úszik az árral a hely felvirágoztatásán, a kulturális életben, bevezetik a londoni etikett szabályaiba, megtapasztalja a nagyvárosi életvitelt, és megtalálja a szerelmet. Röviden ennyi a történet. Az ő részéről. De ahogy írtam, ez nem igazán a szereplőkről szól… sokkal inkább az akkori szellemiségről, és a helyről, ahol játszódik. 

 

Hangulat

Ami egyébként még varázslatos, az az akkori világba való beemelés. Habár többször van/lehet hiányérzete az embernek az Austen-i művekhez való elvárása miatt, mégis éppen annyira van kialakítva a hangulat, és minden kapcsolatrendszer, hogy elhisszük, és jó elhinni, amiről olvasunk. Jó betekintést nyerni, nemcsak azokba a mindennapokba, hanem abba a világba, mely fejlődésével egy olyan változáson ment át, amit nem is igazán az emberek lereagálásán, hanem egy egész település sorsán keresztül mutat meg. A mű így is tanulságos, és szép utat jár be a kezdetektől. Még, ha van is benne unalmas rész. Amikor úgy érezzük, leülnek az események. A nyelvezet is magával ragad, és az is szép, hogy megmutatja a cselekedetek okait, a nagy felismerések pillanatait, a sorsdöntő eseményeket, a végén még meglepetés is érhet minket egyes esetekben. Mindenki megkapja, ami jár neki, és mégis megvan a tanulság/a konzekvencia, az üzenet átjön. Még talán az sem fontos, miért cselekszik éppen azt, amit, vagy a változást ők hogyan reagálják le, hanem arra gondoltam, talán azért sincs a karakterek lereagálása annyira lebontva, mert nem ők a fontosak, hanem hogy mi hogyan értékeljük. Hagyja az Olvasót reagálni és haladni a szereplőivel. A főhőst és sok társát is éppen annyira taglalja, hogy kapcsolódjunk hozzájuk, és ők is húzóerők legyenek, de abszolút az Olvasóra van bízva, mit, hogyan reagál le, azzal sem “befolyásol”, hogy választani kelljen egy “kedvencet”, és annak a reakcióit követve, empatikus módon velük együtt haladjunk az olvasás során. 

Szépen átjön, hogy az üdülés során szinte semmi nem “üdülés”. Mindenki azért jön ide, hogy nyugalomra találjon, hogy javítson az egészségén, de olyan belső változásokon mennek keresztül, amiket meg sem gondoltunk volna sem mi, sem maguk a szereplők, és nyomon követhetjük, hogyan lépnek ki komfortzónájukból, és mellékszereplőkből, akár hősökké emelkedhetnek fel. Ez is briliánsan van megoldva. Az Olvasó a nyugodt tengerparti sétákat irigykedve olvassa, és pöröl szinte, amikor fejlesztők teszik be a lábukat a nyugalom szigetére. Nem érti, miért nem lehet hagyni a helyet úgy, ahogy. Hogy mennyi előnyük is lesz ebből avagy sem, derüljön ki a könyvből. 

Ami viszont számomra is csodás volt, hogy ott láttam magam a tengerparton és az történt, ami a szereplőkkel, ki-ki mit akart “meggyógyítani” magán, nem a tengeri levegő vagy víz, amitől gyógyultak, hanem maga az ebben való HIT, ami előrevitte őket, kibontotta személyüket, hasznosnak érezték magukat, nyitottak emberek felé, és ahogy a lelkük gyógyult, úgy ők is új erőre kaptak és sok szív dobogása került itt viszonzásra… 

 

Helyszín

 

 

 

Kell még bármit írnom erről az “elképzelt” tengerparti városkáról? Ugye, hogy mindenki Sanditon-ba vágyik? Én pedig nem is láttam a szériát! De el tudom képzelni, hogy izgalmas dialógusok kialakításával, még inkább teret kaphatnak kibontakozni a szereplők Sussex-ben… Ha pedig csak a megkezdett műből indulnak ki, akkor a forgatókönyvíró képzeletére és fantáziájára van bízva, hogyan csűri-csavarja a szálakat. Ugyanis az az igazság, hogy ebből a könyvből én nem tudnék valami sokat kihozni vászonra… nincs is annyi dialógus… ez is érdekes, pár társadalmi eseményen, vacsorán, bálon kívül, a szerző alig beszélteti egymással a szereplőit. Így a cselekmény leírások sora, vagy idéz. Érdekes szerkesztési elv, de attól izgalmas is. Nem feltétlenül kellenek ugyanis a szavak. A belső folyamatok egy csendes elvonulásban is végbemennek, sőt, az igazi, mély lelki folyamatok mindig csendesek. 

Talán viszont ezért hiányoltam a románcok kialakulását? Mert mindenki magában élte meg/fedezte fel? Ezt hiányoltam inkább, nem is a románcot, hanem a románc kialakulásához és megéréséhez alapul szolgáló dialógusokat… 

Sanditon mellett London és Willingden is főszerepet játszik. 

 

Pro

 

  • A könyv megfelelő hosszúságú

  • Megfelelő számú karaktereket és kapcsolatait vonultatja fel a szerző, még éppen a követhető kategória

  • Ezekkel a karakterekkel folyamatosan parallel módon halad előre a könyvben

  • Megérthetjük, ki, miért cselekszik, és reakcióikat is, de nem befolyásoló ez az Olvasóra, tehát a szerző engedi Olvasóinak maga lereagálni a történteket

  • Nincs igazán csak egy főhős, hanem egyenrangúan fontos figyelmet kapnak a szereplők

  • Austen összes regényéből felbukkannak “arcok”, mintha összegződne az életmű egy regényben, egy helyszínen, mindenhonnan hoz több karaktert is, felismerhetően

  • Több, mint valószínű, hogy maga Austen is a karakterek sorát “erősíti”

  • Csodás képzelt helyszín, szinte vágyunk oda

  • Megkapó hangulat

  • Tanulságos üzenet

Kontra

  • Amennyiben dialógusokra vágysz, unatkozhatsz olvasás közben, ugyanis nem bővelkedik élénk párbeszédekben

  • Sokszor nincs logika a fejezetek egymás utániságában, zavaró lehet, hogy elkezd egy szálat, és lógva hagyja, nem azzal halad tovább egyből

  • Sok lehet a név

  • Érezhető, honnan vette át az írást Barrett…

  • A nyelvezet néha szájbarágósnak hathat, nehezebb olvasni. Hiányzik az Austen-i humor

  • Nincs kellően kibontva a karakterek lelki mélysége, érzelmei

  • Esély van megkedvelni mindenkit szinte, viszont nem hagynak a szereplők mély nyomot bennünk

  • Hiányzik a románc, inkább a hely felvirágoztatásának eseményei viszik el a hangsúlyt

  • Megidéződik az Austen-i világ, de hitelessége és átütő ereje vitatható. A cselekmény épülése hosszú, az utolsó fejezet a megoldás, de kissé összecsapottnak hat

  • A végén a megelégedettség lesz rajtunk úrrá, de lehet, hogy a könyv nem igazán hagy mély nyomot az Olvasóban, egy-egy pillanatot, – amely viszont visz mindent -, kivéve….

Összegzés

 

Azt írhatnám, hogy kedves marad számomra a könyv, viszont azért a három dologért, amit most megosztok. És azért, mert jelen életemben, a gyógyulni vágyás, a határok feszegetése, “az új területre” merészkedés, és, hogy megpróbálja az ember jól csinálni…. ezek személyes életemben mind aktuálisok, tehát számomra azért marad kedves a könyv. Valamint jó volt Austen világában barangolni kicsit újra. Viszont, ha maga a könyv, amit nézek, és ha nem most olvastam volna, akkor valószínű inkább felejtős maradna, és csak egy egyszeri olvasmány. De ahogy írtam feljebb, találtam részeket, melyekkel nagyon identifikáltam magam, helyzetem. Hadd emeljem hát ki végül, összegzésként a könyv “highlight” pontjait… Számomra. Az első kettő olyan, mintha én rólam írták volna, mind az írói hitvallást/mind a művészetekhez való viszonyomat, és az ahhoz kapcsolódó hitvallást is. Csodás tükröt mutat a művészetről és a benne létező művészről… Az utolsó pedig… mellyel jelenlegi élethelyzetemben leginkább igyekszem “vigasztalni” magam… Magáért beszél! 

Én jó olvasást kívánok hozzá, lehet én olvastam picit nagy elvárásokkal, de ha Austen-t vagy világát szereted, ha picit alatta is marad, de nem okoz nagy csalódást a könyv! 

Mindent egybevetve az összegző könyvértékelés: 3,9/5.

Képek: Sense and Sensibility, 2008, google pictures + a könyv borítójáról és a könyvből vett részletekről készült képek SAJÁTOK!

Még több könyvajánlót olvasnál tollamból? ITT megteheted!

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on pinterest
Pinterest
Share on email
Email

Leave a Comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Tetszik a tartalom amit nálam olvasol? Iratkozz fel, hogy ne maradj le az újdonságokról!

A “Feliratkozás” gomb megnyomásával hozzájárulást adsz a hírlevelek fogadásához és elfogadod az Adatkezelési tájékoztatót

 

Örülök, hogy Nálam jártál! Amennyiben tetszett az itteni tartalom, iratkozz fel hírleveleimre, hogy ne maradj le az újdonságokról!

A “Feliratkozás” gomb megnyomásával hozzájárulást adsz a hírlevelek fogadásához és elfogadod az Adatkezelési tájékoztatót