Miért fordulunk a művészetek felé?

Miért akar az ember színész lenni? Döntés vagy választás kérdése? Ki választ kit? Vagy a tehetség/affinitás/adottság megléte ez csupán? Mi ösztönöz egy fiatalt erre, mi motiválja?

Nem felejtem el, amikor 23 évesen ültem a teremben és arról kellett meséljünk osztályfőnökünknek, Szurdi Miklósnak (Angyalbőrben, Linda-rendező), ki miért ül akkor és ott. Miért akarunk színészek lenni? Kicsit úgy éreztem, hogy fura vagyok ott, mert mint a sajnos legtöbb társamnál meglévő „trauma”, családi okok, szülők válása, bántalmazások, ami ide vezetett… a színjátszás és színház, mint önterápia felé, az „hiányzott” az életemből. Szerencsére engem a legcsodálatosabb szülők neveltek fel, szuper gyermekkor, követendő családi minta és tehetség foszlányok jellemeztek és motiváltak. Mert a kérdésre így feleltem: „én azért akarok színész lenni, mert ehhez érzek kedvet magamban, azért… mert adni szeretnék. És megosztani.” Kicsit elhűltek a válaszomon, hol itt a törés? Hiszen 98%-ban kell legyen valami, amiért efelé fordul az ember. Nincs trauma, mondtam. Azért, mert kaptam adottságokat, ki voltam nézve a suliban, na igen, ez valóban kis trauma volt, mégsem az vitt oda, és igazi terápia a színház nekem később nem is tudott valóban az lenni, valós s működő terápia, de ezért érkezett meg az írás az életembe, a rajz, a tánc, az ének. Ezek hozták be anno a színészet felé való érdeklődésem is, majd mikor az kikerült, fordultam a további ágakhoz, vissza, mert a művészettől elfordulni sosem tudnék. Mit is jelent ez?

Valóban más művészeti ágakkal együtt jött ez az életembe, először a hangom, melyet „felfedeztem” magamban, majd jött a tánc, a rajz, és az írás. Az affinitások egyvelege pedig ide vezetett. Adni akartam és megosztani. A művészetekben való megélése az álmainknak nemes és tiszta. Ez ALKOTÓ tevékenység. Pozitív értelmű függés. Mert értékeid, tehetséged alkotásba öntöd. Lenyomatot hagysz s ez felelősség is egyben. Magadnak is adsz, persze, hogy lehet terápia is: megkapod általa a figyelmet, a szeretetet, az elismerést, a sikert, melyekre belül vágysz, emellett pedig a legfontosabb, hogy másoknak is adsz. Tehát ez konstruktív és építő minden oldalról. Az alkotás mindig adás és ez gazdagító dolog. Lelkileg gazdagító. Nem másfajta szenvedéllyel rombolod magad és a környezeted, hanem épp ellenkezőleg: építesz, adsz, táplálsz.

Egy csodás idézetet hoztam most erre, ebben benne van minden, amiről írni szeretnék, egy fantasztikus, olasz színésznő, egyik nagy inspirációm osztotta meg ezt egy könyvből, nem tudom a pontos forrást, mert csak ezt fotózta ki:

A színészet nem egy választás, nem te választod őt, az választ téged. Benne van a DNS-edben. Nem azért leszel színész, mert az akarsz lenni, hanem mert annak kell lenned. Miért is választaná bárki is a színészetet? Hiszen nagyon nehéz szakma, állandó elutasítási lehetőségekkel és bizonytalanság érzésével! Totális őrültség!

Azért csinálod mégis, mert belül tudod, hogy ez az, amire születtél. Na most, ha azért jössz ebbe a business-be, mert hírnevet akarsz, bukás lesz a vége, de ha adni szeretnél magadból és haladsz a benned lévő craft-tal együtt, működni fog. Emlékezz: a siker, amit magadnak adsz, a hírnevet mások adják neked.

Én ezt általánosságban a művészetekre terjeszteném ki: aki eleve művészi érzékenységű és kifinomultságú lélekkel van megáldva az egy adomány a tehetség mellett. Ezt lehet ugyanis fejleszteni, és bennük, általuk kiteljesedni. Aki viszont művész, az örökké az marad. Mindegy mi felé fordul, miben találja meg a hangját, de ott marad ezen a vonalon. Ez nem döntés kérdése vagy alkaté. Ezek a tehetségek kitartanak és megmaradnak. Elteheted évekig a sarokba őket, mégis ott maradnak végig benned. Belső alkatod része ez. Ez igazi adomány, amiket ki kell aknáznod, mert erre születtél, ezért születtél ezekkel le. Ahogy az idézet is írja.

A másik eset az, hogy itt e földi lét során sajátítod ezt a tudást el. Nem mindig adott a naturális tehetség és nincs is ezzel semmilyen baj. Hisz mindent lehet és kell is fejleszteni, bővíteni, magasabb szintre emelni. A tehetség sem elég önmagában. Ezekkel a fejlesztésekkel magadat és a környezetedet, a világot is tudod gazdagítani.

Ugyanoda lyukadok ki, mint cikkem elején. Adni és megosztani. Szívből, szeretetből, tehetségből, alkotni vágyásból. A lényeg, hogy nem véletlen kaptad ezeket az adottságokat, neked ezzel van valami dolgod. Ezeket a képességeket használnod kell. És JÓL kell használnod, JÓRA. Tiszta szándékból. Mert akkor gyarapítasz minden szempontból. És minél magasabb színvonalon teremtesz értéket, és tehetségeid, képességeid kellő komolysággal, odaadással és alázattal műveled: az az igazi művészet. Az tesz művésszé.

Az ehhez kapcsolódó elkötelezett hivatástudat pedig az, amikor tudod, hogy lehet nem élsz meg belőle, sok áldozattal jár, de tudod, hogy ezen semmi szégyellnivaló nincs (pl. hogy nem igazán lehet belőle megélni), ez nem a te szégyened, hanem mégis maradsz az úton és csinálod, mert azt is világosan tudod és érzed, hogy ez a Te utad.

Kép:pixabay.com

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on pinterest
Pinterest
Share on email
Email

Tetszik a tartalom amit nálam olvasol? Iratkozz fel, hogy ne maradj le az újdonságokról!

A “Feliratkozás” gomb megnyomásával hozzájárulást adsz a hírlevelek fogadásához és elfogadod az Adatkezelési tájékoztatót

 

Örülök, hogy Nálam jártál! Amennyiben tetszett az itteni tartalom, iratkozz fel hírleveleimre, hogy ne maradj le az újdonságokról!

A “Feliratkozás” gomb megnyomásával hozzájárulást adsz a hírlevelek fogadásához és elfogadod az Adatkezelési tájékoztatót