Tudtam, hogy fájni fog,
Én mégis azt mondtam, kitartok,
féltem, mi lesz, ha egyedül maradok.
Könnyebb volt, míg valakibe kapaszkodok.
Még, ha a másik mellett lelkileg haldoklok…
Aztán végül feladtam,
Félig belehaltam…
Fuh, mennyi ideig gyászoltam.
Aztán már jó ideje azt mormoltam:
“hogyan fogod ismét megélni, Maia, a szerelmet,
ha lassan teljesen elkerülöd az embereket?”
Oly gyorsan, mint egy sóhaj, elszáll az élet…
Senkinek nem tudtam viszont azt mondani: “teljesen bízok benned.”
A magány a lelket kicserzi,
nem tudsz ugyanúgy, mint régen, nyitni….
Sokan jöttek, de ugyanannál a lépésnél, azaz az előtt, tovább is mentek,
nem maradt egyik se,
hogy azt mondta volna: “többé nem leszel egyedül sose”…
Persze, mindenkinek volt “ötlete”, hogyan kellene élni,
De óvatosnak kellett maradni,
Mert talán egyik se azt akarta, hogy én tudjak boldog lenni.
Rájöttem, hogy sose szabad másra hallgatni,
hanem életünkben nekünk kell a főszerepet játszani.
Míg gyógyultam,
Mindenki szemébe mosolyogtam,
belül pedig zokogtam.
“Nem ez határoz meg, ha nincs szerelmed”- sokaktól ezt hallgattam.
Míg én magam félembernek láttam.
Láttam összeomlani a megszokott utakat,
S rutinná kellett tennem az újakat…
Meg kellett tanulni, hogy egyedül is legyőzhetetlen vagyok,
hogy mindent becsüljek, amit kapok….
Azt mondtam magamnak:” Ne félj próbát tenni, ne félj a kudarctól,
Csak porold le magad s vàgj neki újból!
Aztán eljöttél Te…
a teljes ürességbe,
megtöltve szívterem,
hangossá téve a csendet bennem.
Megfogtad a kezem,
s azt mondtad: “nem érdekel meddig tart”, de az úton együtt tartasz velem!
Titkaink susogását egy kehelybe zárod nekem.
Szóval, most csomagolok.
Illúziónkba utazok.
Álmodok.
Kérlek, ne zavarjatok meg, felébredni nem akarok!
Mert ha nem veled tehetem,
Nem akarok álmodni,
Ha nem téged lehet,
Mást nem akarok szeretni!