Sejtem, hogy talán sok az irigyem…
Nem szolgáltam rá, higgy nekem!
Nem is értem.
Mert látták darabokban kiabálni a lelkem,
Vàllaltam mindent kendőzetlen…
Amikor könnyek csomagoltak éjjelente ágyba,
Bár valóban nem voltak ott minden este, amikor évekig sírtam magam álomba.
Nem láttak, amikor szorongtam,
Amíg infúzión feküdtem a kórházban,
Amikor sebeim húsába haraptam s magam marcangoltam,
Amíg gyászoltam és gyógyítottam magam.
Nem láttak, amikor alázattal harcoltam mindazért, amim mára van.
Pedig soha senkinek nem ártottam.
Csak igyekeztem előre… s miként neveltek: a szívemre hallgattam!
Én a cafatjaim is mindig vàllaltam…
Utána meg olyan erőssé váltam, hogy meg is leptem magam…
Bár volt, hogy én is elvesztem a sokak által szavakkal felépített “világban”.
Míg az nem voltam,
Magam addig is erősnek mutattam.
Miért? Mert az emberek többsége szerint az érzékenység “gyengeség”, s “az olyan megbízhatatlan”…
Ezért hittem már olyanoknak naivan,
Akik hazudtak,
De én bíztam bennük, s ezért szavaikat akartam hallani “igazságnak”.
Közben pedig nem minden “kristály” törékeny, sem tiszta,
Van közte bőven kavics, ami tèged tör, s csak látszat, az igazi utánzata.
Szóval, miért is irigyelnél engem?
Hogy a leckét megtanultam, mert tudom, hogy csak egy az életem?
Hogy a búcsúzkodást mára elsajátítottam, mert épp elég szerettem kellett már eltemetnem?
Vagy hogy az elém tett elvárásokat mind kipipáljam, ezt a megfelelési kényszert is el kellett engedjem?
Azt, hogy hányszor újra kellett kezdenem?
Kevesen àlltak mellettem!
Volt olyan idő, amikor senkinek nem kellettem!
Önfeláldozó, ingyenes szeretetadomány – az, ami lettem.
Ki is használtak egykor rendesen.
Megelégeltem!
Gyere utánam, ha vonz, amit elértem!
Megosztom szívesen életem!
S az ide vezető utat is, elhiheteted nekem!
Volt, hogy túl megszoktam milyen vágyakozni, de nem beteljesülni,
s volt több évtized, míg mindenki más fontosabb volt, s elfelejtettem magamra gondolni…
Mára már mindenki szándékát megérzem,
Tudom, ha szívből ölelsz meg engem, azt is, ha nem…
Fuh, hányszor mondtàk, hogy ez a világ nem igazán való nekem,
Nem marad fenn benne az, aki érez, s kár ilyen jónak és kedvesnek lennem,
Én mégis ezt választottam, önazonos maradtam, mert nekem ez a megfizethetetlen!
S igen, idáig… így is, mégis elértem…
Az vagy, erénnyel s hibákkal együtt, aki vagy,
Mutathatod másnak is magad,
Csak az elsőt hívják valóságnak,
A második… az csak káprázat.
Döntsd el, melyiket tartod erőnek… s igaznak!