Nem… nem sajátíthatom ki. Most értettem meg… Hagynom kell ragyogni…
Valódi fénysugárként ölelte magához az életem, pici bolyhokban. Az út pora rám rakódva nem lehetett olyan vastag, hogy az ő fénysugara ne érjen el hozzám, s olvassza fel a jeget, vagy fújja le a homokot rólam. Nem tudott semmi sötét betemetni, maga alá gyűrni. Ahogy mosolyogva jön le a lépcsőn a színpadról, már megszakad a szívem, belül sírok. A mosolyába szerettem bele. Bármi volt, ő vidámított fel, mindig meg voltak a megfelelő szavai nekem. Nem hagyta, hogy bármi olyan legyen, ami elszomorít, mindent próbált velem együtt megoldani. Látja, hogy bennem van valami… egy „rés” a pajzson. Szavak nélkül érteni egymást. Vele még ez is ment…
-Mi a baj? – kérdi.
-Alakod átsuhant szívemen… s nyomott hagyott bennem… – mondtam halkan.
-Remélem maradandót – mosolygott azzal az odaadással, ahogy mindig is tette.
Beszálltunk az autóba, ő maga volt a megszállt nyugalom.
-Szeretnék mondani valamit… – kérdőn nézett rám, – kettőnkkel kapcsolatban… – tört fel belőlem, s még saját hangom is megijesztett. Nem volt innentől visszaút, ezt tudtam. Szíven lőttem magam ezzel a megszólalással, s előttem volt ő, akiben talán a világ fog összeomlani…
-Mi történt? Mi az? – kérdezte sápadtan.
-Nem fog menni…
-Miről beszélsz? Nem értelek!
-Kérlek, ne szakíts félbe, mert így is nehéz elmondani! Te ide tartozol, s itt ragyogsz… Én egy másik „világ” lánya vagyok… Felejthetetlen volt a közös út, de nem fogunk tudni rajta osztozni tovább. A távkapcsolatban egyikünk sem hisz, s hosszú távon nem is működtethető. Csodás az életed, ezt kell élned. Tudtuk az elején, hogy nehezített pálya lesz a miénk… két ország… két külön életvitel… Ha állandó utazásban lennénk… energiáink elforgácsolódnának, te belefáradnál, s teljesen megérteném. Nem várhatom el, hogy miattam is utazgass! Maximumon kell égned, a zenében, mert ez éltet! Nem emelhetlek ki innen! Nekem pedig az a fontos, hogy te boldog legyél, elégedett, rendben menjenek a turnéid! Ennek a szenvedélynek, ami benned van, sosem szabad kihunynia! El kell engedjük így egymást… Kérlek… értsd meg…
-Ne haragudj, de ezt nem tudom! Sem elfogadni, sem megérteni! S nem is akarom!
-Te akkor vagy teljes, ha zenélsz, nem ragadhatlak ki a közegedből, nem adhatod fel… – folytattam még pár percig, aztán már csak a csend volt a válasz. Nem harcolt tovább. Láttam, hogy észlelte rajtam: valami eltört, s nem lehet összeragasztani. Történt valami, ami visszafordíthatatlan. Tekintetében láttam lepörögni az összes közös emlékünk. Majd egy hirtelen mozdulattal kivágta a kocsi ajtaját, s ugrott…
Egy szempillantás volt. Kívülről láttam magam… s hallottam, ahogyan ordítok artikulálatlanul: „Ne, ne, Viktooorrr! Ne tedd!”
———–
Arra keltem fel, hogy ő szólongat.
–Hahó, baba! Mit álmodtál? – mondta izgatottan, én meg rémülten ültem fel az ágyban. Ott feküdtem mellette, éjszaka van… Álmodtam az egészet. Aggodalmas arccal nézett rám, én pedig lihegve vettem a levegőt, s nem is tértem magamhoz vagy percekig még. Megértően simogatott, magához húzott.
–Shhh, csak rossz álom volt! Bármi is volt, csak álmodtad! Minden rendben van… itt vagyok veled…
Ölelésének meleg biztonsága visszahozott a földre. Az életbe. Nem tudtam megszólalni… könnyeztem picit, s csak néztem. Tényleg itt van. Velem. Az enyém, s én az övé.
-Minden rendben, kincsem? – simogatta a vállam, s mosolygott. Csak egyetlen gondolat volt bennem:
-Alakod átsuhant szívemen… s nyomott hagyott bennem…
Felnevetett: – Remélem maradandót… – kacsintott.
Erre már én is mosolyogtam, de immár megkönnyebbült szívvel mondtam ki neki boldogan, lelkemben repdesve, nyugtázva, hogy minden álom volt, de mi továbbra is valóság vagyunk:
-Igen… Egy életre szólót… – majd szorosan hozzásimultam, miközben a hajnal első fénysugarai az ablakon át beszűrődve fonták össze szíveinket, egy masniba kötve őket.