A válasz mindig: Élni!

Mondd, megéri?

Ez a sok munka itt lenn ki fog fizetődni?

Megszoktam már, hogy mindent meg kell tenni…

Tudom, a legjobbat kell adni,

Muszáj lenne mindig mosolyogni.

Megszoktam azt is, ami e világban való létezés legnagyobb igazsága:

Hogy a tegnap mosolya, úgyis a ma könnye lesz és aggodalma.

Valaminek mindig kell fájnia.

Sosincs olyan, hogy a sors tökéletest adna.

Honnan van ereje az embernek mindig önmagából adnia?

Abból pont, amiből neki van hiánya?

Hogy tudjuk magunkat mindig visszahozni a valóságba?

Honnan tudja meg az ember, milyen, amikor valaki támogatja?

Honnan tud mindig szeretetet adni, mikor nem igazán tudja, milyen az…

Feltétel nélkül, önzetlenül kapni…?

Hogyan szokjuk meg azt, milyen ketten lenni?

Hogyan tudunk mindig újra hinni?

Hogyan tudunk azokban hinni, amik előtte össze tudtak törni?

Honnan tudjuk az erőt meríteni?

Hogy van az, hogy hányszor gondoltam én is, nem lesz holnap…

És mégis, itt vagyok…

Mindig megvirradt.

Tudom, sok a kérdés, és mindig csak azok vannak,

De ezek mai napig talányok maradtak.

Még, néha engem is meglep, de az Élet…

Az mindig győzelmet arat.

Borítókép: pixabay.com, vers: saját szerkesztés- canva.com

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on pinterest
Pinterest
Share on email
Email

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Tetszik a tartalom amit nálam olvasol? Iratkozz fel, hogy ne maradj le az újdonságokról!

A “Feliratkozás” gomb megnyomásával hozzájárulást adsz a hírlevelek fogadásához és elfogadod az Adatkezelési tájékoztatót

 

Örülök, hogy Nálam jártál! Amennyiben tetszett az itteni tartalom, iratkozz fel hírleveleimre, hogy ne maradj le az újdonságokról!

A “Feliratkozás” gomb megnyomásával hozzájárulást adsz a hírlevelek fogadásához és elfogadod az Adatkezelési tájékoztatót