
Mondd, megéri?
Ez a sok munka itt lenn ki fog fizetődni?
Megszoktam már, hogy mindent meg kell tenni…
Tudom, a legjobbat kell adni,
Muszáj lenne mindig mosolyogni.
Megszoktam azt is, ami e világban való létezés legnagyobb igazsága:
Hogy a tegnap mosolya, úgyis a ma könnye lesz és aggodalma.
Valaminek mindig kell fájnia.
Sosincs olyan, hogy a sors tökéletest adna.
Honnan van ereje az embernek mindig önmagából adnia?
Abból pont, amiből neki van hiánya?
Hogy tudjuk magunkat mindig visszahozni a valóságba?
Honnan tudja meg az ember, milyen, amikor valaki támogatja?
Honnan tud mindig szeretetet adni, mikor nem igazán tudja, milyen az…
Feltétel nélkül, önzetlenül kapni…?
Hogyan szokjuk meg azt, milyen ketten lenni?
Hogyan tudunk mindig újra hinni?
Hogyan tudunk azokban hinni, amik előtte össze tudtak törni?
Honnan tudjuk az erőt meríteni?
Hogy van az, hogy hányszor gondoltam én is, nem lesz holnap…
És mégis, itt vagyok…
Mindig megvirradt.
Tudom, sok a kérdés, és mindig csak azok vannak,
De ezek mai napig talányok maradtak.
Még, néha engem is meglep, de az Élet…
Az mindig győzelmet arat.
Borítókép: pixabay.com, vers: saját szerkesztés- canva.com