Beleróttam egy őszi falevélbe elmúlásomat.
Pergamenként összezsugorodott a rá nehezedő súly alatt.
Életemben büszkeségemet félretettem,
méltóságom mégis megőriztem,
hibáimat mind elismertem,
sorsommal szembe néztem.
Sokszor szerettem… elengedtem… pihegtem… elfáradtam, kimerültem, ezt vállaltam, döntöttem.
Jól? Rosszul?
Ezeket a szabályokat sosem ismertem.
A belső hangra figyeltem.
Tanultam. Fejlődtem.
Igyekeztem pozitív irányba haladni, másokon segíteni, nekik adni.
Az elmúlásban is az életet kell ünnepelni…
Az út végén úgyis egyedül kell állnunk,
emlékeink ölelése lesz a társunk.
Az elmúlás felé is tisztán kell vonulni…
A meleg fény ott fog várni.
Ezen a hétvégén egy kissé melankolikus vers Tőlem. Emlékezzünk azokra, akik máshol folytatják utukat, gyújtsunk értük gyertyát, mondjuk el egy imát, és ünnepeljük a fortunát, hogy utunkat itt lenn keresztezte lényük, s bearanyozta a napokat személyiségük!
Több verset Tőlem ITT olvashatsz!
Saját szerkesztésű kép:
