Verscsokor 2017-2018-ból

Kedvesek! Fogadjátok szeretettel pár versemet, még a fiók mélyéről, 2017-2018-ból!

2017.07.05.

Emlékszem még a csókjára, a szenvedéllyel teli aromájára.

Emlékszem mosolyára, az illatára.

Emlékszem még a teste melegére, emlékszem még a hangjára, minden apró hangfoszlányra.

Emlékszem az ölelésére, emlékszem a két szemére, arra a tekintetre… melyről naivan hittem, hogy enyém lehet örökre.

Emlékszem az érintésére, minden közös emlékre, minden csibészségre,

Emlékszem a bőrére, emlékszem, ahogyan kezem belefonódott az övébe.

Emlékszem, ezektől kelt életre a testem.

Emlékszem, ahogy az övével együtt vert a szívem.

Emlékszem, mert egy ideig abból éltem, abból lélegeztem, azt ittam-ettem, azzal keltem, feküdtem, ez volt az életem.

S emlékszem, hogy mindezt felejteni igyekszem!

2017 nyár közepe

Halld könnyeim koppanását a lelkeden.

Hogy szerettem, azért is megfizettem.

Keresem az emlékedet, hogy abban utoljára magamhoz öleljelek.

Elvesztettél. S ma “eltemetlek”.

Talán egy gyertyát még gyújtok érted.

Halványodnak, de nem tűnnek… oly élesek.

Felhasítanak minden sebet, de én vagyok a bolond, mert még mindig keresem az emlékedet.

Eme versem megihlette drága barátom, Esztert, aki mintha tudta volna, hogy anno valóban így sírtam a konyhám padlózatán, amikor írtam ezt a verset, a következő, leghitelesebb illusztrációt készítette a művemhez! Köszönöm neki!

Egy hónapja, hogy utoljára karodba zártál,

egy hónapja, hogy szenvedélyesen a nyakamba csókoltál.

Hogy a legfontosabbnak tartottál, hogy utoljára meghatottál, hogy megint majdnem elcsábítottál,

hogy őszintén rám mosolyogtál,

még velem terveztél,

magadhoz húztál, megsimítottál.

Elmúlt és annyira fáj.

Egy hónapja, hogy az utolsó szép emlékedben itt hagytál,

majd, mint egy könyvben, továbblapoztál.

Emlékszem, hogy még azon a hajnalba nyúló nyári éjszakán, hogy hulltak az esőcseppek ránk.

Elsiratták mindazt, amit adtál. és azt is, amit végül mégse… sose adtál.

Egy hónapja már.

Ez a keserű érzés elmúlik egyszer talán, de eléggé belerótta az idő a lélekbe már.

2017.08.05.

Mióta elmentél, szüntelen, de könnytelen sírok én.

Annyi álmunk volt, tervek, ötletek,

melyekből valóság semmi nem lett.

Sose, semmitől nem féltem, mikor ott voltál velem.

Kevésbé volt törhető a lelkem.

S most nélküled… szeretnék egyszer úgy felkelni, hogy ne a te arcodat tudnám magam előtt látni,

hogy a gondolatod se tudna fájni,

de egyelőre nem fog menni.

Mert, amikor a tükörbe nézek a távoli, kis pislákoló fényben…

Te nézel vissza rám… tekintetemben.

2017 augusztus

“Igazad volt mindenben,

Azóta is csak szavaid járnak az eszemben.

Te vagy egyedül a békém, rájöttem.

Kezdjük újra… gyere vissza…”

-Elég lenne ennyit nekem mondania.-

2018 ősze

Vannak lassan egy év után is olyan dolgok, amiket csak én, csak Mi tudunk.

A dalok, amikre táncoltunk, amiket dúdoltunk.

Igen, nagyon összetörtél akkor, mégis van olyan, hogy úgy érzem, jó volt hozzád tartozni,

míg te öleltél, erősebb tudtam valahogy lenni.

Aztán arra a megállapításra jutok: mint, ahogy minden nő, virágozni vágyok…

és nem tudom, ehhez társul majd kit kapok…

Hallanod kell lelkemet,

Látni, hogy benne minden gondolatom a tied.

Hallanod kell, hogy minden nap elsuttogom benne nevedet…

Hallanod kell, hogy visszakönyörögnek a könnyek.

Hallanod kell, ahogy némán szeretlek.

Képek:pixabay.com

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on pinterest
Pinterest
Share on email
Email

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Tetszik a tartalom amit nálam olvasol? Iratkozz fel, hogy ne maradj le az újdonságokról!

A “Feliratkozás” gomb megnyomásával hozzájárulást adsz a hírlevelek fogadásához és elfogadod az Adatkezelési tájékoztatót

 

Örülök, hogy Nálam jártál! Amennyiben tetszett az itteni tartalom, iratkozz fel hírleveleimre, hogy ne maradj le az újdonságokról!

A “Feliratkozás” gomb megnyomásával hozzájárulást adsz a hírlevelek fogadásához és elfogadod az Adatkezelési tájékoztatót