Tüskék helyett lélekszirmok

Amennyiben régóta olvasol engem/követsz közösségi felületeimen tudod már jól, hogy amiket megosztok nem a habos-babos torta, influencer szövegek, de annál inkább minden művem és alkotásom és írásom a valós élet inspirálja és azok, melyeket megtapasztalok, amik velem történnek. Ebben rejlenek az egyediségei, talán. Ahogy könyveim, úgy verseim… egyik alkotásom sem fikció, hanem mindaz terméke, ami éri szívemet-lelkemet. Örömmel osztom meg és az az igazi, ha ebben bármilyen inspiráció/tanulság nemcsak nekem, hanem nektek is jut így belőle.

Így hadd osszam hát meg ezt a következő eseményt is, amely szembejött velem az utcán. Szó szerint. Mostanában magam is meglepem, de ez, mindez, ahogyan megnyilvánulok azt jelenti, még számomra is, hogy határozottan gyógyulok. És pont ezt tartom fontosnak: nemcsak azt kifejezni mindig, ha boldog vagyok vagy öröm ér, hanem nem szégyellem a bánatom (ezt tapasztalhatjátok is), a gyászom megélni és átkonvertálni művészetté. Ennek tanúi vagytok mind és köszönetem és hálám ezért nektek. Mivel nincs olyan, hogy mindig, minden csak jó. Mert az nem az élet. Nem az igazi élet. Viszont ezért is tartom magam hitelesnek, mert ezt vállalom és szembe is nézek vele.

                                                                                          —

Utazok a buszon. Végre csodás munkahelyem van. Nem írom le inkább, mennyi évet kellett várni arra, hogy végre a helyemen érezzem magam. Mert, bár nem szégyellem azt sem, de azzal bevallanám a koromat. Viszont végre jóízűen megyek haza. 3 táskám van. Én mindig, mindenhova „málhásan” járok. Plusz a bevásárlás, szóval hagyjuk. Biztos ismerős nektek is ez a „jelenség”. A buszon a négyesbe ülök. Van több hely is még, de egy idősebb úr így is mellém, vagyis a négyesbe telepedik. Fürkészik a szemével, néz, bámul. Már vártam, mikor kezdi el a „magáét”… Már gyermekkoromtól kezdve jellemző az életemben, hogy állat, gyermek és idős mindig a társaságomat keresi… hogy is írjam, talán érezték már akkor is rajtam, amit én csak most fedeztem fel leginkább mélységében és kifinomodva: hogy empata vagyok. Szóval elkezdi sorolni, az időjárást, az egészségügyi helyzetét… egyébként szeretem a társaságukat. Nekik elsősorban az kell, hogy valaki meghallgassa őket. Tisztelettel. Beszél 3 percig, aztán elhallgat.

-És Ön kisasszony, hogy van?

Meglep, hogy áttértünk rám. Mondom, hogy egész jól, vége a hétnek és megyek haza. Kérdezi a munkám, nagyvonalakban elmesélem neki. Bólogat. „Ha szereti, amit csinál, akkor minden rendben van.” Nem is panaszkodom neki. És másnak sem… mert nincs miért… (?) Pedig lehetne, talán, de itt jött be az a pont, amikor magam is rádöbbentem, hogy a hozzáállásom és az, ahogyan felfogom az eseményeket azt mutatják, hogy gyógyulóban vannak bennem az elmúlt évek… Aztán feljön a covid, meg az elmúlt 3 év. Hm, az elmúlt 3 év.

-Elmondjam az én elmúlt 3 évem? – kérdeztem tőle.

3 mondatban a 3 év, csupán címszavakban, hiszen azért egy idegen ül velem szemben. Elhangzott. 3 olyan esemény, melyek mindegyike valószínűleg az egész további életemre kihat majd, sőt biztos. Úgy meghatározta már, hogy ennél tényszerűbb nem is lehetne. A bácsi elhallgat, látom, hogy lesüti a szemét, és beléfagy a szó.

-Annyira sajnálom – mondja. Rám sem mer nézni, majd még inkább ledöbben a reakciómon. Mosolyogva felelek:

-Dehogyis! Nem kell szabadkoznia! Hiszen nem tudhatta, egyiket sem. És nincs is miért sajnálni. Meggyógyítottam magam, kaptam még egy okot a születésnapom ünnepelni, hiszen az Édesanyámtól kaptam azt, az életemet… és ő azzal, hogy a szülinapomat választotta, hogy elmenjen a Mennybe, csak azt erősíti, hogy elment oda, ahonnan még sokkal jobban is tud rám/ránk vigyázni, mint itt lenn tudná követni az eseményeket. Valamint, tudja… csodás példát láttam tőlük, a szüleimtől (40 évig együtt) … a kitartásról, a feltétel nélküli szeretetről, az együtt jóban-rosszbanból és ezt a mintát követtem minden döntésemben és döntésemnél. Az igazi szeretet ugyanis nem láncol, hanem szabadon enged. Még, ha fáj is. Borzalmasan. Az igazi szeretet szárnyaltat és inspirál. Tanít. Fejleszt. Ad és nem elvesz. Felszabadít és nem megbetegít.

A bácsi szeme bekönnyezik. Nem hittem volna, hogy tudok neki (is) adni valamit, de ahogy kifejezte, ezt tettem.

-Csodálom kisasszony a lelki erejét és fiatal kora ellenére a bölcsességét. Tudja, nekem 60x évet kellett leéljek, de fele annyit se tapasztaltam, mint magácska. Ha a maga korában rám ilyen csapásokat mér a sors, én csak tüskéket tudnék szórni és bezárnék. De a maga arca olyan kedves… és hogy minderről így tud beszélni… hogy nem tört meg?

Hangosan felnevettem.

-Higgye el, hogy tudok én is szórni tüskéket, de az akkor és ott mindig jogos és a másikért van vagy azért, mert mindent nem lehet velem megtenni, felállítottam a magam határait és tisztelem azokat, hogy mások is tiszteletben tartsák. Ha ezeket a határokat átlépik, akkor jön tüske és nem önvédelemből, hanem mert nem szeretem a hazugságot, a látszatot, a hamisságot, a tiszteletlenséget és a szemtelenséget. Főleg, ha úgy kapom, hogy nem szolgáltam rá. De, miért is lennék onnantól azért állandóan tüskés? Előrébb lennék, ha büszkeségből bezárom magam az elmémbe? Van, hogy meg kell keményíteni magam, de… Én sosem tudok nem visszatérni a szívemhez és onnan élni! Tetszik tudni, inkább „lélekszirmokat” szórok.

-Micsodát?

-Lélekszirmokat, mint a virág szirmai. De már csak annak adok a lelkemből, aki értékeli őket. Ezeket a „szirmokat”.

-Helyesen teszi.

Eszembe jutott egy 10 évvel ezelőtti beszélgetés is, amit egy volt zeneiskolai tanárom mondott nekem. Nagyon beteg volt már, de interjút készítettem vele. Rá 3 hónapra meg is halt. Megkérdezte tőlem az interjú végén: „És, maradt az éneklés, a művészetek, az álmai?” „Maradt, maradt!” – mondtam csilingelő hanggal. „Helyes” – felelte. „Soha ne is adja fel az álmait, éljen azoknak, azokból.” Ezek mai napig itt csengenek a fülemben. Ez a bácsi pont ugyanolyan hangsúllyal mondta ezt most, mint anno a tanár úr.

-Valóban jó a szemléletmódja és a hozzáállása. 10 emberből 9 örökre feladná.

-Igen, ezért vagyok én a 10.! – nevettem szintén, a bácsi nem is tudta hová tenni. De a nevetés őszinte volt.

-Jó lenne, több ilyen ember lenne…

-Nem vagyok én sem tökéletes, de ezt vállalom is és a hibákat is, amiket vétek. De itt a lényeg: szembenézek velük, tanulok belőlük és fejlődök általuk. Teszem a dolgom és sorra pipálom a karmikus leckéket. Megtanultam megbékélni azzal, amin nem tudok változtatni, megtanultam bátornak lenni, de szívbeli erőből, onnan lévő erőben és megtanultam megbocsájtani és bocsánatot is kérni. Túl rövid az élet ahhoz, hogy a haragot tápláljuk végig.  Szerintem, ha itt kezdenénk, máris előrébb lenne az egész világ.

El is telt a 15 perces út, elköszöntünk, még integetett is. Én meg fogtam a 3 táskám és leszálltam, hogy a lelki szirmaimat tovább szórjam…

kép:pixabay.com

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on pinterest
Pinterest
Share on email
Email

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Tetszik a tartalom amit nálam olvasol? Iratkozz fel, hogy ne maradj le az újdonságokról!

A “Feliratkozás” gomb megnyomásával hozzájárulást adsz a hírlevelek fogadásához és elfogadod az Adatkezelési tájékoztatót

 

Örülök, hogy Nálam jártál! Amennyiben tetszett az itteni tartalom, iratkozz fel hírleveleimre, hogy ne maradj le az újdonságokról!

A “Feliratkozás” gomb megnyomásával hozzájárulást adsz a hírlevelek fogadásához és elfogadod az Adatkezelési tájékoztatót