Őriztem emlékeket, tekinteteket…
Részletességükben minden percet.
Őriztem ajándékokat,
Egy ideig azt hittem az az örök, amit az anyagi világ ad.
Őriztem a tiszta energiámat,
Hogy továbbra is előre haladjak.
Őriztem az erőmet,
Hogy másoknak mindig vidámnak tűnjek.
Őriztem az optimizmusomat,
Hogy kitartsak.
Őriztem a kitartásomat,
Hogy sose veszítsem azt el, hogy mindenből csak jót kiragadjak.
Hogy mindig remélni tudjak.
Őriztem tartásomat,
A céljaim felé fordítottam utamat,
De az eszközöket jól megválogattam hozzájuk, hogy másnak sose ártsak.
Én hiszek a karmának.
Őriztem mosolyomat,
Büszke voltam mindenre, amit elértem s bármit, amit az élet ad.
Tudom, hogy nem kerülhetem el a sorsomat.
Őriztem fényemet,
Hogy mindig adni tudjak a fagyoskodó lelkeknek.
Tudom jól, milyen, amikor csak morzsákkal „etetnek”.
Őriztem hangomat,
„Ékszer van a torkodban” – Anyukám, így mondtad.
S én nem is adtam oda magam hazug szavaknak.
Őszinte volt minden szó, amik belőlem szóltak.
Őriztem szenvedélyemet,
Azt a lángot, ami mindig egy felé vitt: alkotni s adni az embereknek: művészetet.
Ez gyógyított terápiaként engem is mindig meg.
Őriztem önmagamat,
Akárhányszor bánat ért,
De a fényem picit pislákolt még,
Nem adtam fel harcomat.
Őriztem testemet, szerveimet,
Nem hódoltam soha káros szenvedélyeknek.
Engem az alkotó s tiszta vágyak éltetnek.
Őriztem a legfontosabbat: szívemet-lelkemet,
Mert nem akartam soha érezni fájdalmat,
Nem akartam látni darabjaimat…
Nem akartam, hogy eltiporjanak, kihasználjanak, megalázzanak.
Őrizni akartam volna az öröklétet,
De rájöttem, hogy mindenki önmagában egy halhatatlan lélek.
Őriztem értékeimet,
Nem fecséreltem el az időmet.
Engem így neveltek.
Őriztem bölcsességemet,
Hálás voltam minden megtapasztalásért, s ha hibáimból tanulhattam, vagy az élet megleckéztetett.
Őriztem gondolataimat,
Meghagytam őket magamnak.
Mindig hittem a jóban, a teremtő energetikában, a bevonzásban…
A szívemet éltető dobogásban.
Reménykedtem az igazságban.
Őriztem álmaimat.
Istenem, mily féltőn tartogattam magamban azokat!
Szinte mindig egyedüli harcos voltam,
Csak magamra támaszkodhattam,
Senkit sose nem ámítottam.
Amikből/akiktől leginkább reméltem boldog s teljes életet…
Azok voltak, mik végül legjobban összetörtek.
Őriztem én sokáig … sok mindent …
De mára csak egyet:
Őrzöm magamban azt a tüzet,
Hogy bármennyiszer ér elutasítás, kiábrándulás vagy csalódás… én akkor is, továbbra is: higgyek, higgyek, higgyek!
kép:pixabay.com