Fogadjátok szeretettel első mesém!

Meli 8 éves. Minden álma egy nagy kertes ház lenne, ahol kedvére játszadozhat a szabad ég alatt, a napsütésben, sikongathat, s sok-sok macskákkal, kutyákkal lenne körbe véve. Sokat jár iskola után ezért sétálni, s leginkább a parkokat, fás részeket kedveli, a kedvence a Kiserdő, mivel ott lenni elhozza neki azt az érzést, mintha már valóban megvalósult volna a kertes ház álma.
Már több hónapja sétált ugyanarra, s az egyik parkban, közel a Kiserdőhöz megfigyelte, hogy egymagában, gazdi nélkül ül mindig mozdulatlanul egy kistestű kutyus. Hosszú, barna szőrű, a buksija kicsit borzos, meleg tekintete volt, s habár Meli szeretett volna közelebb menni hozzá, hogy megsimogassa, először ő sem mert közel merészkedni. Megszokta, hogy idegen személyhez/állathoz óvatosan közelítsen, nehogy az megharapja vagy bántsa. Azonban Meli szíve most azt érezte, hogy ezzel a kutyával olyan jó barátok lennének, nagyokat futnának a parkokban, s játszanának együtt a végtelenségig. Először csak figyelt, nem értette azt sem, miért nem akar vele játszani más gyerek. Egy apró kutyust mindenki szeret, nem? Az állat minden alkalommal ugyanazon a helyen ült, és lógatta az orrát, párszor felnézett, majd körbe, nem volt annak gazdája, se bárki, aki érte jött volna.
Egyszer Meli fogta magát, s bátran odament, azonban, amint pár lépés maradt köztük, a kutya felemelte a fejét, s egyből felült, szinte „támadóállásba” állt. Hosszan állta az idegen tekintetét, aztán elkezdett morogni. Meli hátrébb lépett. „ – Ne aggódj, nem akarlak bántani, csak szeretnélek megsimogatni, s lehetnénk barátok, mit szólsz?” – mondta Meli esdeklő hangon, aztán lassan tett előre egy lépést, s felemelte a kezét, hogy megsimogassa a kutya buksiját. Még az anyukája tanította meg neki, hogy először mindig engedje, hogy megszagolja a kezét az idegen kutya, hogy szokja az illatát. Minél közelebb ért a fejéhez a kis aprócska kéz, a morgás azonban annál hangosabb volt. S azért Melit harapta már meg kutya, így nem kockáztatott ő sem. Az előre tett egy lépést 3 követte, hátrafelé.
Ez jó párszor megismétlődött, úgyhogy a barátság nem indult el. A sokadik alkalom után, amikor még a közelébe se tudott férkőzni a kis borzosnak, szomorúan batyogott haza. Az úton, a környező parkokból vidám kacajok hallatszottak, s bizony sok kislány labdázott a saját kutyájával. Meli nem értette, hogy neki miért nincs saját kutyája, akivel összebarátkozhatna, akivel együtt játszhatnának, akivel kergetnék a faleveleket. Sőt, nem is ez bántotta, hanem az, hogy ez a kutya miért nem engedi magához közel…
„De hát nincs gazdája, én pedig olyan szívesen lennék.”- motyogta magában. Otthon az anyukája éppen kókuszgolyót készített. Meli mindig segített neki, de ahelyett, hogy a szokásos módon beállt volna anyukája mellé a pultba, most leült a konyhaszékre, s ráhasalt az asztalra, kezét a tenyerére helyezve, s némán maga elé bámult.
– Mi a baj? Történt valami? – nézett rá gondterhelten az anyukája.
– Jaj, mami, már régóta van egy kutya a Kiserdőhöz közeli parkban, kifigyeltem, hogy nincs is gazdája… Szeretnék vele összebarátkozni, de még csak a közelébe sem enged. Hangosan morog, s én meg félek, hogy megharap.
– Ha látja a jó szándékod, nem teszel hirtelen mozdulatokat, s nem sürgeted, hidd el, hogy majd engedi, hogy megsimogasd. Lehet érzi rajtad, hogy te is félsz tőle.
– Már beszéltem is hozzá pedig, hátha megszokja a hangom…
– Ne legyél türelmetlen!
– Nem türelmetlen vagyok, csak szomorú emiatt. Tudod, mennyire szeretnék egy nagy kertet, s nagyon jó lenne egy barát is oda, s nekem szimpatikus Borzi.
– Borzi? Így nevezted el?
– Igen, mert a szőre olyan kis borzos.
– Rendezett kutya egyébként? Én sem szeretném, ha esetleg bármi érne…
– Óvatos voltam, már hosszú ideje figyelem. Nem jött érte senki soha, mindig egy helyen ül, mozdulatlan, s néz maga elé. Mindig tisztogatja magát, nem támadt rá senkire, bár az is igaz, hogy felé sem közelített rajtam kívül más. Tiszta, és csak a fején kis borzos, a teste erős és olyan kis cuki.
– Jó-jó, értem. Ha emiatt bánatos a kis szíved, akkor tudod, mit szoktam mondani. Menj ki a legközelebbi erdőbe, s minden fából, fűszálból, falevélből és bokorból, virágból érezni fogod Isten jóságát. Ott majd megvigasztalódik a lelked. Hallván a csendet, érezni a természet nagyságát…
– De attól ugyanúgy vágyni fogok egy kert nagyságára is! S én játszani akarok, hangosan nevetni s Borzival játszani! – vágott közbe Meli türelmetlenül.
– És ugyanakkor megtanulsz hálásnak lenni a jelenért is! – fejezte be Anyuka a mondatot. – S ki tudja, mikor vár egy szuper meglepetés? Menj ki a Kiserdőbe, higgy nekem! – mosolygott Anyuka.
Meli duzzogott. Akárhányszor kiment az erdőbe, valóban jókat sétált, de az álmai attól nem lettek kisebbek, s nem vágyott rájuk kevésbe sem. Rugdosott egy követ maga előtt, amíg kiért. Puffogott magában. Mindene megvolt, s mégis ő a nagy kertre vágyott, s annak a parkbeli kutyusnak, Borzinak a barátságára. Csak a kőre figyelt, nem is nézett fel. Leült egy fa törzséhez. Hozzá közel pont nyílt egy piros pipacs, ami nem is illett oda. „ – Hát te, hogy nőttél ide?” – kérdezte hangosan. Meli többször beszélgetett növényekkel is. Valahogy nem illett az erdei képbe. Megint kacajok hallatszottak a távolból, s Meli elkezdett sírni. Hüppögése során tenyerébe temette arcát. Nem szerette, ha sírni látják, de most nem érdekelte. Ekkor valami meleget érzett az ujjain. Fel se nézett, de azért hangosan kimondta: „ – Nincsen semmi baj, nyugodtan tessék továbbmenni!”- kiabálta a világba látatlanul. De ismét megbökték a kezét.
Akkor kezdett furcsa lenni a dolog, amikor azt érezte, hogy ez a meleg valami megnyalja a kézfejét. „ – Hé, mit csinál?”- nézett fel Meli, immár dühösen. Két riadt, mandulavágású, őzikebarna szem meredt rá, illetve ugrott vissza, amint a kislány felkiáltott. Meli összerezzent, a valami nem tágított. „- Borzi!”- szólt a kislány immár meglepetten s kedvesen. Ő volt az! Az a kutyus, aki eddig őt még csak a közelébe sem engedte! Meli örömében felült, vagyis feltérdelt:
-Szia! Nem tudtam, hogy te vagy az! Ne haragudj, nem akartalak elriasztani magamtól, de hogyhogy idejöttél hozzám? Már érezted az illatom? – nézte a kezét, mert szavaival együtt elindult keze Borzi buksijához. Ekkor a kutyus még gondolkodott pár másodpercig, elkezdte orrával szagolgatni a kislány pöttöm kézfejét, de nem ért hozzá. Lassan közelítettek. Borzi nem tett egy lépést sem, s Meli is csak a kezét nyújtotta a kutyus orra felé. Az orr azonban megállt. Meli visszahúzta a kezét.
– Látom, ma sem kerülünk közelebb egymáshoz, de köszönöm, hogy idejöttél hozzám s már nem morogsz, sőt. Szívesen megsimogatnálak, ha engednéd, de valószínű, még több idő kell ehhez. Nem baj. Megvárom. Igaza volt anyunak… valóban megvigasztal az erdő mindig, azaz most te, Borzi. Tetszene a neved?
A kutyus a mondandó végére határozott léptekkel megindult felé, s elkezdte nyaldosni Meli arcát. A kislány nem ijedt meg, hanem érezvén a kutyus szándékát, megértette: „ – Hát persze, a hangomat ismerted fel!” Meli boldogsága határtalan volt, lelkesen simogatni kezdte a buksiját, Borzi körbenyaldosta s elkezdett ugrálni körülötte, mintegy játékra hívta a kislányt. Nem kellett több bátorítás. Egész délután együtt gurguláztak a földön. Meli kicsit félve ment azért haza, ugyanis Borzi követte, bár, mintha tudta volna, hogy nem szabad, nem ment fel Melivel a lakásba, hanem leült odakinn. Meli anyukája megállt a sütésben s összecsapta a tenyerét: „- Ezt a meglepetést!” Pedig ő nem is erre gondolt, amikor elküldte kislányát az erdőbe, hanem egy másik meglepetésre.
A legjobb hír azon a délutánon beragyogta a kislány szívét, olyan melegen tartva, mint ahogy a nap süt az égen. Kiderült ugyanis, hogy akkorra vált biztosra, hogy egy hónap múlva az egész család egy kertes házba tud költözni, s így magukhoz tudják venni majd már Borzit is, aki egyébként szinte egyből összebarátkozott Meli anyukájával is. Egy hónapig így még csak iskola után játszottak együtt Melivel a parkban, s Borzi minden este hazakísérte a kislányt, majd a költözés után határtalanul s kifáradhatatlanul ugrándozhattak kedvükre a közös játék hevében, minden nap megünnepelve azt, hogy szavak nélkül, de örökre elválaszthatatlan barátok lettek.