Az év utolsó tolmács munkája. Ismét átrepültünk egy éven, úgy, hogy összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint az ezt megelőzőek. Végre újra elkezdtem élni… mindenem megvolt az életben, egyedül a szerelem, igen, egy társ hiányzott az életemből. Valakivel együtt nevetni, kirándulni, megosztani a mindennapokat. Lemondtam viszont róla, elengedtem. Nincs herceg lovon érkezve, nincsenek már romantikus illúzióim. Elmúlt az utolsó utáni pillanat is, amikor saját életemben hittem a szerelemben, annak megérkezésében. Úgy látszik, nekem nem jár ki ebből az érzésből, vagyis olyan, ami viszonozva is lenne. De az is igaz, hogy a munka miatt folyton úton vagyok, hol itt, hol ott kell tolmácsolni. A spanyol utak mindig megízesítették és televarázsolták aromával az éveim. Igazi színfoltok voltak a nagy szürkeségben, amit idehaza a tömött utakon tapasztalt, kocsik kipufogójától való bűz jelentett.
Most pedig itt állok, Sevillában, Andalúziában, s várom, hogy a tolmács alanyok lejöjjenek a színpadról. Andalúziában indult az év, most is itt zárul. Úgy látszik, ez egy keretes szerkezetű évzárás lesz. Alig vártam a meló végét, hogy mehessek le a tengerpartra, ahol a legjobb dolog meditálni ezen a világon. Ahol nem zavar senki, ahol csak te vagy, a gondolataid s azok letisztulása. Tüdőd megtöltése igazi tiszta levegővel. Miközben ezen gondolkozok, folyton a háttérben éneklő srácon pihentetem a tekintetem. Igazából rájövök, hogy mióta itt állok, le sem tudom róla venni a szemem. Két egyszerű pasas van ott fenn, fiatalok, az ember nem mondaná meg, hogy sztárok, pedig a közönség reakciójából egyértelműen érződik, hogy bizony azok.
Érdekes dolog ez. Azért is szeretem a munkám, mert különböző szegmensekből érkező emberekkel hoz össze az élet. Ki-ki lakást akar venni, van, aki hitelt akar, van, aki író s könyvbemutatóra szeretne szöveget, vagy állásinterjún szeretne jól szerepelni, van, aki csak könyvét fordíttatja le, most egy dokumentumfilmhez készít spanyol énekesekkel interjút egy magyar pasi, s kell a spanyol tolmács, mert ő nem tud. A spanyolok pedig angolul nem szeretnek interjút adni, ahhoz túl büszke nép, hogy idegen nyelven kommunikáljanak a saját hazájukban.
Popénekesről van szó, odakinn s Mexikóban is nagyon híres, Francisco, ahogyan olvastam az aktáját, aki vezetéknevével robbant be országában, s fiatalok millió imádják és zengik vele dalait, kívülről fújva a dalszövegeket, ordítják, hogy „te amooooo”, azaz, szeretlek, majd szétszedik. Amikor először hallottam, hogy popénekes, azt hittem, egy sztárallűrökkel beképzelt alak lesz, aztán elkezdtem hallgatni a dalait. Csak készüljek már fel belőle. Az a hihetetlen, hogy ilyen fiatalon (még nincs 30), már ennyire mélyen tud alkotni a depresszióból, bánatból, újrakezdésből, csalódásból; dalszövegei igencsak tanítóak. Az is eszembe jut, mennyire fantasztikus, hogy vannak még ilyen mélyérzésű, érzékeny férfiak (bár ez Spanyolországban nem lepett meg), akik merik vállalni, sőt, énekelnek is érzéseikről, hitet adnak; másrészről, milyen borzasztó, hogy egyre fiatalabb korban megismerkednek ilyen bánatos érzésekkel, állapotokkal. De mégis ott van bennük az alkotó erő, hogy ebből van kiút, s ezt adják át munkásságukban, hogy más is érezze ezt az erőt.
Szóval, csodálattal állok, s ámulok, hogy fiúk és lányok, tinédzserek s asszonyok, férfiak ugyanúgy skandálják a dalokat s tapsolnak, huhognak nagy elánnal. Francisco nagyon szerény, hatalmas alázat van benne, ez látszik még a színpadon is, egyszerű, de művészi nemessége ettől gigantikus, s ezért is szedik szét. Ő pedig csak mosolyog és kezet fog mindenkivel. S engem mégsem ő, hanem a háttérben éneklő Victor, aki még inkább lefoglal. Figyelemközpontomba ő került, hangja remekül kiegészíti Franciscoét, s mégis övé talán minden érdem, Victor pedig háttérbe húzódva csendesen, érezhetően így is imádja, amit csinálhat. Mindkét fiú visszafogott és csendes, a színpadon pedig mégis érzed az adrenalint, azt a szenvedélyt, ami mindkettőt hajtja. Ennél vonzóbbat aligha lehet elképzelni.
Lejönnek a színpadról, s először találkozik össze a tekintetünk Victorral. Picit furcsa érzés kerít hatalmába, illetve olyan, mintha elindulna bennem egy „mozi”, s végig lepörög az addigi életed a szemed előtt, majd megérkezik… egy kreol bőrű arc, mélybarna szemeibe… mely viszont egy kisfiúé. Mi van? Nem értettem ezt, de bele is szédültem, s zavarba jöttem, mert ennyire nem nézett meg magának pasas… hát… jó ideje. Igazából nem hittem, hogy tudnak rám még rám ilyen hatással lenni, csak egyetlen pillantással. Gyorsan leültünk, bemutatkoztunk, kezet fogtunk. Francisco is barátságosan mosolygott rám, Victorral pedig körülbelül évezrednek tűnt, míg elengedte a kezem, kellemetlen volt, de azért, mert közben, mintha megindult volna újra a mozi… amint kontaktba kerültünk, mint egy fényképalbum, úgy villantak fel képek bennem, s egyből kikaptam a kezem az övéből, hogy ne sodródjak el, s térjünk a tárgyra. Jó ég, tudom, hogy a spanyol pasik vonzóak, de én most erre… nem vagyok nyitott. Fogalmam sem volt, mi zajlik le bennem, köztünk, mi ez a vibrálás. Nem pillangók a gyomorban, de… Olyan volt, mint egy mágnes. Én pedig tolmácsolni jöttem!
Az interjú kedves hangulatban zajlott, Francisco valóban egy egyszerű, roppant intelligens srác, de kiderült, hogy a szövegeket Victor írja. Persze, Victor végig bámult, én meg igyekeztem koncentrálni, totál zavarban voltam, miközben éreztem, hogy mindaz a kb. 2 méteres fal, amiket az elmúlt években felépítettem magam köré, akárhányszor rám mosolyog, vagy bámul, az esik darabjaira; aztán az egyik kérdésre olyan választ mondott, amit könnyeimet visszanyelve alig tudtam értelmesen visszaadni. „Honnan tudta, hogy működni fognak ezek a sajátos stílusú, rímekbe foglalt mély üzenetek, melyek a dalokban visszatükröződnek?” Válasz:” Sokszor éreztem azt, hogy nincs értelme. Hogy valószínűnek magamnak írom őket, s sose fogják hallgatni őket. A szorongásom oldottam minden ilyen megírt dallal, de hányszor volt úristen, hogy úgy éreztem, nincs értelme. De édesapám mindig azt mondta: attól, mert te úgy érzed, nincs értelme, képzeletben forgasd le a „jövőképed”, mentsd el a szívedbe, s a sors majd életet s ütemet ad neki, bízz benne. Aztán, amikor valóban már nem is számítottam rá, összebarátkoztunk Francisco-val, aki a dalszövegek hangja lett… szó szerint. Jó, hogy nem adtam fel!” Legalább egy percig kellett visszanyelni a könnyeim, s hogy ki tudjam dadogni a választ a magyar srácnak, akinek szerencsére nem volt több kérdése. Elköszönéskor is kezet fogtunk, én nem mertem Victor szemébe hosszan nézni, de annyit mondott: „Örültem”. Én annyit tudtam hebegni, hogy: „Az érzés kölcsönös”. De hogy miért ez jött pont a számra, nem tudom. Olyan volt nekem a közelében lenni, amit nem tudtam kontrollálni.
Egyenesen a közelben lévő Costa del Sol-ig „szaladtam”, taxit fogva magamnak. Végre a tengerparton mély levegővételekkel igyekeztem széteső önmagam újra összerakni, fejben, s ismét lehűteni magam. De egyre csak az járt a fejemben, hogy hiába várok valakire, ha ennyire megkeményített már a magány. Hűvös lettem, elszoktam az érintéstől, a közelségtől. Pedig nekem ugyanezt tanították, ugyanígy neveltek, mint amire Victort az apja. Ha fele annyi hitem lenne, de egész nemzetemnek is, mint amennyi a spanyoloknak van, rég nem itt tartanánk… Ők mindig remélnek, mindig álmodnak, sose adják fel, s én is ilyen voltam. Belém hasított, hogy a legrosszabb történt: magamat vesztettem el, s a hitem magamban, s abban, hogy lehetek még boldog. Mikor épp elkezdtem volna sírni, a hullámok hangja megnyugtatott, s az egyik előbb hallott dal reflénjét énekelte valaki acapella a hátam mögött. Nagyon megijedtem. Hátra fordulva azt hittem, elájulok. Victor lopakodott mögém és mosolygott. Természetesen spanyolul beszéltünk.
„Mit keresel itt, hogy találtál rám? Követtél? – kérdeztem tőle, szinte számon kérve. Erre elkomolyodott. Nem akart megijeszteni, de mivel ez az ő kedvenc helye is, s látta, hogy szinte sírva jöttem el, meg akarta kérdezni, nem bántott-e meg. „Engem?” – hah, micsoda feltételezés! Leültünk a homokba, várta csendesen a válaszom, én pedig megrögzötten a tengert figyeltem előttünk. „Nem – mondtam neki-, csak emlékeztettél egy fontos dologra. Hogy miként nőttem fel, mikben hittem, s miért kellene lebontanom a falaim. Sokat tanultam most a válaszaidból, kicsit fejbe is vágott, de helyretett, s olyan, mintha felkeltem volna egy álomból. Valójában sosem szabadna bezárnunk, azért, hogy meghalljunk ilyen dolgokat… s hogy emlékezzünk. Hogy mik a fontosak az életben. A jóság, a kedvesség, a hit, a szeretet…s én pont ezeket kezdtem egy ideje elengedni. Olyan buta voltam…” – görbült volna sírásra a szám, aztán kicsit közelebb ült. Lassan, nem nyomulva. Vett egy mély levegőt. „Pero yo sí (Én pedig igenis) – fordította arcom az övé felé, s hosszan a szemembe nézett – puedo ver bondad en tus ojos (látom a jóságot a szemedben) -, majd hosszas szünet után fürkészve az arcom, az ajkamról a szememre pillantva – y tambien nuestros hijos (ahogy a közös gyermekeinket is). Anélkül, hogy kimondta volna, hogy „szeret”, ami elképzelhetetlen is volt, hiszen alig pár órája ismertük egymást, s éppen nemhogy az első látásra szerelemben, de a szerelemben is alig kezdett visszatérni a hitem, három egyszerű mondattal megvallotta az érzését felém, és ez volt a valahai legszebb vallomás életemben. Én nem is tudtam mit felelni, majd megcsókolt. Ott, a Costa del Sol-on. Így történt… a tenger volt a tanúnk, utána elválaszthatatlanok lettünk, egy ideig leveleztünk, s mindig így írta alá a levelet: Szerelemmel csókol: Costa del Sol, emlékeztetvén történetünk indulására, ott, a csillagos ég alatt… Aztán egyhamar kiköltöztem ide, Sevillába, s elindult a közös út. Ki más, mint Francisco volt az esküvői tanúnk, aztán érkeztél te… – csuktam be a naplót.
– Köszönöm, mami, hogy mindig elmeséled, hogyan ismerkedtetek meg apuval. De ez ugye azért nem mese? – tette fel a kérdést az immár 6 éves szerelmünk gyümölcse, elbűvölő kisfiunk.
– Nem mese, ez bizony valóság, még ha nevetségesen romantikus is. Így volt, s azt is megértettem, hogy én mit éreztem, amikor először összetalálkozott a tekintetünk, amikor lejött apa akkor a színpadról. Téged láttalak meg az ő tekintetében, s mint kiderült, ugyanaz zajlott le bennünk… – kacsintottam odakinn Victorra, aki a konyhában jegyzetelt, valószínűleg éppen egy új dalszöveget fejezett be.
– Én is ilyen szerelemre vágyom majd, mama, s úgy akarok szeretni, ahogy papa téged! – Victor belépett s nevetett: „Legyen így! Bár, még ráérsz vele, kisfiam! Sokszor, nem egy direkt szó fejezi ki, ami bennünk van, de ha érezteted a szereteted, az százszor többet elmond! A szó is elszáll, a tett viszont megmarad, ahogy egy tekintet, s mosoly is… S látod, én is mami életébe az utolsó utáni pillanatban érkeztem. S megfogadtam, hogy azért fogok élni, hogy a fény a szeméből sose tudjon kihunyni…”
– Az biztos, hogy utolsó utáni pillanat volt – helyeseltem -, s nem is akartam elhinni! Mert a legjobb volt megélni! Igen, első perctől tanítottál szívem, úgy, ahogy most mi közösen ezt a kis drágát – nevettem a kisfiunkra. – A legfontosabbra tanítottál meg Victor: sosem szabad feladni, bezárni lakattal a szívünket, s elrejteni falak mögé, mert a legegyszerűbb módon, minden sallang nélkül, egyetlen mondattal, a legváratlanabb pillanatban, az utolsó kulccsal nyílik ki a lakat, leomlanak a falak, s a szerelem örök fénye beáradhat, mely nem huny ki soha. Nekem te pedig ez vagy: életünkben a szerelem lángjának hordozója!
Összeölelkeztünk hárman, büszkén néztünk le a pocakomra, a második babánkat várva, majd indultunk is sétálni a Costa del Sol-ra…