Azt mondod: “
együtt olyanok vagyunk, mint összegyúrt művészeti alkotások…
Úgy lefestenélek,
meg kellene örökíteni lelkünket,
Amit egymásnak jelentenek…”
Milyen is lehetne?
Azt mondod, én lennék a festmény minden ecsetvonása,
Az anyag leheletfinom illata,
A Flamenco alakja s ritmusa… rajta…
A rímek “faragója”…
Szerintem Te pedig lennél az összes rímem ihletője, a tinta…
S a színek összes árnyalata…
Mosolyomon, hogy te is mennyire boldoggá teszel, az látszódna,
Kristálytisztán ennek a kép tükröt nyújtana,
Ahogy Hangod szívem dala,
Szerelmi ódánk ekhója…
Így maradjunk hát meg az öröklétnek…
Belevésődve az időbe, lenyomatként, emléknek…
Minden pillanatunk így elevenedjen meg…
(Nem tudod, mennyire is tudsz szeretni,
Míg meg nem tudod tapasztalni!!
Mert arra nincsenek szavak, s nem lehet vele betelni!)