Elkezdtem egy új könyvet. A több mint ötszáz oldalas Visszatérés régóta foglalkoztat!
Holnap a kétszáz oldalt is átlépem, s meg kell írjam, borzalmasan megvisel eddig. Mert voltam ilyen mélyen lelkileg. Azaz, pont hogy azzal szembesít, hogy milyen jó, hogy bármennyire is ugyanazt éltem meg: “Az élet nélküle….” Mégsem léptem át az önpusztításba. Azért is jó, mert bár felkavar és régi emlékeket, melyeket hála a jó istennek, több mint két éve elfeledtem már… de tükröt mutat. És örülök, hogy ilyen könyvek születnek! Melyek a valóságról szólnak. Az élet igazi arcáról. Melyek az abszolút, nem a nulláról, hanem a mínuszról való életbe való visszaküzdésről szólnak. Visszatérés az életbe, amikor az “élet” valóban élni akar. Nem másért ! , hanem önmagáért. Szóval nehéz könyv, de abszolút tükröt mutat, hogy így végezhettem volna én is…
Bár, nekem szerencsére több tényező sem vág ahhoz, amin nekem kellett keresztül mennem, de mélységig átérzem, s támogatom az ilyen könyveket.
Tetszik a helyszín, tetszik az írónő stílusa, hogy kívül helyezi magát a főhősnőjén is, s róla is harmadikban ír, ergo ő csak elmeséli a sztorit. S kívül is igyekszik tartani magát, miközben érezzük, hogy pontosan tudhatja, mi zajlik le benne, mert bár ez a könyv is brutál belecsap a közepébe, ahogy az előző könyv is egy halálesettel nyitott, nos, itt konkrétan egy öngyilkossági kísérletbe csöppenünk bele… S az első perctől drukkolunk ennek a húszéves lánynak, Ambre-nak! Szorítok!
Bár elég nagy könyv, de szerintem már tudom azt mondani, hogy megéri. Mert sosem tudhatod, neked miként ad erőt vagy pont kinek tudsz ezt a könyvet elolvasva egy olyan közeget jelenteni majd az életben,mint Ambre-nál most az alpesi hotelben levő munkatársai.
És joggal kérdezheted, miért olvasok ilyeneket, ha felkavar: mert én is ugyanilyen, életet érintő témákról írok, nem fantasyként; s nagyon érdekel, hogy ezt a témát más író, hogyan dolgozza fel….
A könyv felénél járok alig pár nap alatt. A lány sok hibát követ el. Mint ahogy kiderül…. Mindenki. Minden ilyen momentumnál hálát adok a sorsnak, hogy nekem volt nagyobb erőm, pedig mit nem adtam volna, ha lett volna mellettem is olyan barát, mint neki Tim. Mekkora mákja van a sráccal!!!! Az ilyet kell megbecsülni!!! És inkább belemenni a borzasztóan fájó, hosszan tartó, de tisztan(!) gyógyuló folyamatba!!! Az biztos, hogy a fájdalom sokféleképpen nyer utat magának…. Legyen szó csalódásról, gyászról, bármilyen veszteségről.Először menekülsz, tagadsz, dühös vagy… bezársz vagy éppen máshogy “őrülsz” meg…. Mindenesetre fontos, hogy ne váljunk, ne hagyjuk, hogy a fájdalom miatt olyanná váljunk, akik igazából nem vagyunk!!! Mígnem rájössz, hogy a csendet és az űrt nem kerülheted el, csak, ha fertőtlenítesz, valóban… és utána használsz ragtapaszt. Sőt, meg utána is, saját magad harapsz a saját húsodba és téped fel újra a kötést.
Alig három nap alatt eljutottam a hetedik fejezetig, 350 oldal az 519-ből. Mindegyikük sorsa nagyon érdekel! Imádom, hogy Ambre, bár van életének olyan szegmense, amit jó hogy nem éltem meg, de tanultam is belőle: őt az mentette meg, hogy nem zárt be, hogy egy közösség része volt, s nem belesüppedt az onsajnalatba, s saját történetébe, hanem mások élet tanulságán s sorsán keresztül gyógyította magát. En itt szúrtam el. Bár nekem is lett volna egy ilyen közösség a hátam mögött, s nem maganyosodok el az emlékeimben, de ha van, amit ez a könyv megmutat és tanít, az az, hogy az önpusztításon kívül minden gyógyulási mód használ, s mennyi formája van s arca az ujrakezdesnek. A feldolgozásának. Imádom. S hogy mindenki főszereplő, nincs egy hős. Nem akarok tovább haladni, mert a hetedik rész címe a
Földcsuszamlás, s nem akarom, hogy e szerethető, de emberi, hibázni is tudó, de bocsánatot kérni is tudó emberek alól kicsússzon a talaj. Most kezd kialakulni minden. Bár az tény, hogy valójában három hónapja vannak együtt… igazából összezárva, s szerintem ennyi idő alatt képtelenség azért teljesen túl lenni a traumáinkon, meg ha társaságban is vagyunk, de mindenki szívet melengetően kezdte el a dolgait újjáépíteni.
