Ne kérdezd, miért kezdtem el sírni,
Nem tudom megmondani.
Nem tudom megfogalmazni.
Túl rég ért hozzám bárki,
Nem most volt, hogy ajkamat akarták ízlelni.
Vagy megdicsértek volna, hogy „Jé, milyen csinos tudsz lenni!”
Feltörtek emlékek,
Régi, eltemetett érzések.
Tudod, felismerem a hasonló jegyeket,
De a „régit” nem keresem benned.
Felébreszted alvó szívemet,
S lelkemet valóban értékeled.
Nem azért akarsz velem lenni, hogy megkapj,
Hanem, hogy lelkem s szívem magad mellett tudhasd.
A fekete rózsa színt kap újra.
Rég nem látott mosoly ül ki őszintén arcomra…
Újra tudok lélegezni, újra tudok élni,
Ezt jelenti újra szeretni.
Ami soha nem is szűntem meg lenni:
Érző emberként dobogni.
A szeretetet megosztani.
Előbb magammal kezdtem, aztán tudtam gyarapítani, továbbvinni, amit jelent igazán: szeretni.
Miért ne szeretnélek?
Miért ne hinnék benned és neked?
Szerelem…
Nem te bántottál meg.
És én ezért születtem: szívem szeretetét, és létem életét … valakivel megosztani.
Újra s újra… újjászületni… szeretni.
A lelkem „nem adom el” akárkinek!
Csak Te, ki becsülsz, Te, az Igazi kaphatsz meg!
Ahogyan megújult a világ és benne én magam,
Az igaz s mély érzésnek hát újra átadom magam.
Ne félj!
Nem azért remegek, mert félek!
Csak, még azért óvatosan „merek”,
De, ha a szemedbe nézek:
Újra érzek.
S megnyitom a szívemet.
Szeretek.
kép:pixabay.com/saját szerk.