Sajnálom.
Igen…
Sajnálom, de nem bánom.
Bennem még mindig maga vagy az idealizált álmom.
Nem a képzeletemmel játszom.
A sorom kivárom.
Hosszú a listád, tudom.
Hiszem, hogy egy nap úgy leszel valóságom,
Ahogy megmutattad mióta csak érzek s szeretek… hogy létezni tudsz e világon.
Bár, a sok elvesztegetett időt tényleg sajnálom, s hogy annyiszor hülyét csináltam magamból…
Míg te igazán sosem értél ide a távolból.
Mondjuk, nem is tudom, merről fogsz érkezni igazából.
Sajnálom, hogy maradtam sokszor ugyanolyan naiv,
Mikor már tudtam s láttam, hogy itt az élet korántsem szolid.
Annyiszor összetörtél, de ugyanannyiszor összeraktál,
Vagy csak küldtél egy jelet, s egy segítő kezet nyújtottál…
Megtanítottál sok leckét,
Míg megfogadtam, nem adom lejjebb a mércét.
Nem érdekel, aki csak kapargatja lelkem felszínét…
Sajnálom, de aki engem akar, be kell fogadnia annak legmélyét.
Hiszek még benned s neked… sajnálom,
De ebben, bocsi, nem változom!
Nem fogok neked hátat fordítani,
Akárhànyszor fogsz még arcul csapni!
Ismerem igazi tisztaságod,
mert bennem így élsz, s talán ezért hiszek még benned.
Ne húzd tovább az időmet!
Mutasd magad,
Lássam teljes alakodat!
Kigurítottam eléd a “vörös szőnyeget”, összes szív-fonalamat!
Régről ismerlek s közelről.
Nem csak dalokból, filmekből, könyvekből…
Hanem saját szívemből.
Nevelgettél s gyarapítottál kezdetektől…
Miért késel mégis rendületlenül?
Én már magamba öleltelek elengedhetetlenül…
Hol vagy?
Cserben hagynád legodaadóbb híved s rajongódat?
Hahó, szerelem!! Hallod vágyát hangomnak?