Talán valóban a Telihold álmatlansága okozta…… talán az inspirációm tárgya……lám, megszületett Életem leghosszabb versbéli irománya. 🙂
Fogadjátok szeretettel! És három részletben. 🙂
Mivel nem tudok aludni, úgy döntöttem, felülök a Telihold tetejére,
Onnan tekintek le eddigi történetünkre.
Emlékszem, amikor először megtalált tekinteted Engem.
Pár másodpercig ott hagytad Nálam… aztán elkaptad.
De szemeid mély feketéjében gondolatom ott maradt.
Láttam benne múltad minden fájdalmát,
A jelen kilátástalanságát,
És legmélyen, megtalált az a Fény, aki igazából vagy.
Láttam az álarcodat.
Emlékszem, ahogy szavaidon keresztül bizonyságot szereztem,
Mennyire értékes vagy.
Éreztem, hogy Lelkem majd szárnyalni biztat.
Emlékszem, amikor először összeért Tiéddel a kezem.
Emlékszem első beszélgetésünk minden szavára, hidd el Nekem.
Emlékszem az első érintésre, a felém indított első mosolyra.
Emlékszem, hogy először sosem merted elengedni magad,
És tekinteted Fénye mindig ugyanúgy szomorú maradt.
Emlékszem, amikor először láttalak szívből nevetni.
Istenem, hogy tudom szeretni!
Minden értelmet nyert Bennem és körülöttem,
Békét éreztem,
Felragyogott benne minden hirtelen.
A Világ meg tudott állni,
És egy új kezdett el nevetésedben kivirágozni.
A Lelkemet hogy tudja mai napig ez simogatni…
Ha látlak Téged nevetni…
Emlékszem pedig, hogy ezt nem mertem senkinek elmondani,
Mert nem volt rá jogom, sem igazi alkalom,
És nem is mertem neki magamban sem teret engedni.
Hogy Lelked, ahogy egyre inkább megismertelek,
Körbeölelt engemet.
Emlékszem, ahogy mindig bátorítottál,
Ahogy így is elfogadtál.
Hogy engem első perctől Önmagamként láttál.
Hogy hittél Bennem és mindig támogattál.
Minden helyzetben mosolyra bírtál.
A „dalaiddal” is csak még inkább meghódítottál.
Kifinomult ízléseddel Hozzám adtál.
Hogy eltelt 8 óra egymással beszélgetve,
És nem is érzékeltem az időt, semennyire.
Emlékszem, amikor a legvékonyabb szálon táncoltam, hogy feladjam,
Mindig tartottad Bennem a Lelket, hogy tovább folytassam.
Emlékszem mindig, hogy megdobbant a szívem,
Ha nevedet láttam, hogy írtál Nekem.
Emlékszem, ahogy kibontakozott,
Mára ez az igaz szerelem.
Amiben talán már én is alig hittem.
Emlékszem, amikor Benned felismertem a másik felem.
Hogy sorsunk már ismeretlenül is párhuzamosan folyt eddig is végig,
És lassan egy közös útba fonódik a végtelenségig.
Emlékszem, amikor először mondtad, rendben lesz minden,
És én azóta is elhiszem.
Emlékszem, amikor el akartunk búcsúzni,
De akkor döntöttünk legbelül úgy, hogy nem akarjuk egymást már soha elengedni.
Emlékszem az első ölelésünkre, a remegésemre,
Az első közös útra, az első kézfogásra, az első csókunkra.
Ölelő cédrusfa…
Emlékszem minden mozzanatra,
Amivel egymás Lelkét felfedeztük,
Ahogy mindent lassan felismertünk és eldöntöttük…
Ezt az életet egymás mellett leéljük.
Emlékszem.
Minden percét magamba örökítem.
Emlékezni szoktam arra is, hogy mindezt valahol Veled már megéltem.
Emlékszem, arra a jövőre, ami Melletted vár rám még ebben az életben.
A Mi világunkban, aminek széleit összevarrtuk rendesen.
Hogy csak az a fény és melegség, mely Belőlünk tör fel élni, azok töltsék meg teljesen.
Művészi érzékenységben.
Alkotói ihletben.
Szeretetben, becsületben és tiszteletben.
Emlékszem, valamelyik előző életből, mert felismertem.
Emlékszem erre az Öröklétre, amit itt lent, Veled,
Ténylegesen megélni és ennek magam átadni igyekszem…
Szívből-lélekből, boldogan, teljesen.
Nyár közepi, teliholdas éjszakán merengésem befejezem….
Azzal a tudattal és érzéssel, mely kitölt engem: hogy Te vagy a múltam, a jövőm, és a jelenem.
kép: pixabay.com, saját szerkesztés-canva.com