Következő novellám a főiskolai évek alatt íródott. Szeretettel…
Dini
Már fél órája ülök a főiskolai folyosón. Gabica azt mondta 13:00-ra itt lesz, de már fél kettő felé közelít az óramutató. Kissé kezdek türelmetlen lenni. Hanyadjára játssza is ezt el velem? Meddig húzható az ember türelme? Dühömet csillapítja, hogy míg várok, annyira helyes srácok jönnek-mennek el előttem, hogy néha még kérem is titkon, hogy „csak most ne jöjjön Gabi.”
Te jó ég… meglátszik az elmúlt másfél évem szinglisége kezd már az agyamra menni. Mit is mondanak mindig a főiskoláról? Bulik, meg párkapcsolatok…és eleve kapcsolatok: baráti, szakmai kapcsolatok kialakításának/építésének legfőbb helyszínéül kéne szolgáljon. Úgyhogy, annyira nem érzem magam „bűnösnek”. Pláne, hogy azzal, hogy nézzük egymást, vagyis „szemezünk”, senkinek nem ártunk és nem történik semmi, pláne, ami rossz.
Azt is mondják, aki itt nem „kel el”, mármint ezen évek alatt, vagy legalábbis nem szerez egy komoly párkapcsolatot, az vénlány marad mindörökké. Haha. Annyi bolondságot hall az ember. Bár romantikusnak mondanám magam, azért távol állok attól, hogy higgyek olyanban is, hogy – már nem is tudom ki írta ezt: „a női képzelet olyan gyors, hogy a csodálattól a szerelemig, a szerelemtől máris az esküvőig ugrik egy pillanat alatt.” Ja, persze. Legutóbbi irodalmi szemináriumon volt róla szó. Jane Austen. Meglátszik…romantikus regényeket író nő. Szóval, ez azért durva…
Na, én ilyen nem vagyok. Pont ezen gondolkozom, amikor egy srác, hatalmas őzikebarna szemekkel épp előttem esik hasra. Rengeteg könyv és jegyzet, meg mindenféle hülyeség, amivel ugye főiskolai folyosón járkálni kell, szóval egy túlélő felszereléssel a kezében már nem tudta bevenni a kanyart, és hasra vágódott.
-Óh, istenem! -mondtam magamban. Pedig éppen összetalálkozott a tekintetünk, és elindult volna a pillanat!
Na, de siessek már segíteni! Természetesen, ahogy lenni szokott, minden „jóravaló” kortársunk röhögve, vagy a semlegességi formulákat megtartva, azaz, úgy tesz, mintha nem történt volna semmi, vagy nem látná… megy el mellettünk. De ez nekem kapóra jön, mert így én lehetek (és vagyok) az egyetlen, aki segítenék neki. Tetszettek az őzikebarna szemei, úgyhogy örömmel időzöm el bennük tovább. Még, ha csak addig is, míg segítek összeszedni a cuccait.
-Szia – lépek oda készséggel – segítek neked, várj.
-Köszönöm – mondta őszintén a srác.
-Miért jársz ennyi cuccal egyszerre? – kérdem tőle.
Aztán viszont rám néz, és megszületik az, amit minden egyes nyálas filmben, minden rózsaszínű szerelmes regényben, videóklipben, versben, dalban, színdarabban stb. úgy hívnak, hogy A Pillanat. Rám mosolyog. Valamit mond a segítségről, de nem értem, mert addigra már beleszökkentem a szemeibe és engedély nélkül elindul bennem a filmünk…
Látom, ahogy fogja a kezem, és együtt nevetünk, ahogy jövünk ki a moziból. Közösen nyaralunk az olasz tengerparton…
Olyan, mintha lapoznám végig a jövőbeni közös fotóalbumunkat az összes emlékünkkel.
A következő kép egy asztal rózsával, a kezeink összefűződve, aláírva hashtaggel: #igentmondtam. Nem-nem! Már a ruhámat válogatom, és a csokrot, és anyám sír szakadatlan, miközben már kérdezik tőlünk: „akarod-e?”…
És én boldogan nézek le pocakomra, ami már gömbölyödni kezd. Majd, a következő pillanatban azt mondom neki: ”Dini, azt hiszem eljött a perc. Segítenél bevinni a kórházba? Dini, segítenél?” – kérdezgetem szüntelen, majd azt gondolom magamban, milyen név az a Dini, és hogy is lehet ilyen nevet adni egy ilyen helyes srácnak, aki az én Igazim már az én legmesszemenőbb álmaimban…
-Dini! Segítenél? Diniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii! – kiabálja egy hang.
O-o…ez a hang nem én vagyok!
-Te jó ég! – térek magamhoz. Na – mondom magamban – ennyit az álmodozásról, meg rólunk nőkről, Jane Austen szerint. El is szégyelltem magam rendesen. A srác még mindig mosolyog, bár már eléggé kapkodja a cuccait. Természetesen én meg az álmodozásom nem voltunk nagy segítség neki, hogy hamarabb újra összeszedje kezei között a kis kupacát, amivel egyensúlyozni próbált.
-Diniiiiiiiiiiiii – ismétli továbbra is egy hang.
-Megyek már! – kiáltja a srác, majd rám néz: – Köszönöm.
Ahogy halad elfelé, nézek én is a hang irányába, integetnék neki, de ugye…egy lány várja. A hang tulajdonosa. Mikor odaér, csókot ad neki, majd megértek mindent, hogy miért van ennyire tele a keze, és miért volt ennyire türelmetlen a lány: ő vár babát, Dinitől…
kép: pixabay