Meleg fény
Valószínű ez a nap sem lesz más, mint a többi… Kettős tízes.
Én a szokásos fájdalmammal kelek. Valamiért kiszállok az ágyból… azaz szállnék, mivel a Kedvesem megragadja a karom, és utánam szól: „Hová akarsz menni?”
Mi az, hogy hová akarok? Nem akarok én igazán semmit…Inkább, hová megyek, nem?
Olyan kétségbeesetten mondja…
Sehova – mondom, aztán, mivel inkább nem akarom ott hagyni, azt mondom, csak fordulok egyet az ágyban. Másfél éve az ágyban megfordulás is jár, legalább ekkorra fészkelődéssel, hogy felkel rá a másik…
Szóval maradok. Valami csak nem jó… meleg van. És egyszerre hideg. Meleg belül van, azt tudom, már megint ez a folytonos belső melegség, mely nem engedett az elmúlt napok szorításában. Hideg pedig azért, mert még nem fűtenek. Magamra bugyolálom még jobban a takarót.
Csak ki kéne menni…bevenni egy lázcsillapítót.
Egyébként szeretem a meleget. Amúgy is fázós vagyok. Hideg végtagok a barátaim már … hm, egész életemben hidegek voltak a végtagjaim. Mindig azt kerestem, hol melegedhetek át. Hol kapok olyan meleget, ahonnan legszívesebben el sem jönnék… soha.
A belső láz fogalmát kevesen ismerik, legtöbbnyire nem is élik talán át életükben, vagy sokszor. Nem, nem klimaxos hőhullám…belső láz, mert sokan ezzel tévesztik össze, vagy azonosítják be. Nem. Belső láz. Ilyenkor mindaz a meleg, ami általában a „rendes” lázzal kiütközik az egész testeden-, mivel a szervezet védekezik-, és eloszlik a homlokodon, végtagokon, nehezebb a légzés, fájnak az ízületek, izzadás ugye…nos, ez mind „bennreked”. El lehet képzelni ezt az „áldásos állapotot”. Hogy minden, amit nem tudunk megélni kinn, hatványozottabban „belül” fáj, éget, és verejtékezik… nemcsak a mozgás fáj, hanem lélegezni is…nemcsak az ízület, hanem még a csontvázad maga is. Többnyire nem is tudsz magadról…és lázas állapotodban képek mennek előtted „végbe”.
Jajaj, elég rosszul vagyok most is. Nem tudom mi történik…a szememre is átterjed, és könnyes lesz, és habár nem sírok, van, hogy kifakad egy-egy könnycsepp…most, ez a „verejték”. A gyengeség csak egy szó, ami ilyenkor vagy és rajtad úrrá lesz…
Arra még emlékszem, hogy a Párom mögém fúrja be magát, majd átölel… még az ölelése is fáj most, a hátam mögé való behelyezkedése szúrja minden egyes csontomat… a karja rám „tehénkedését” egy mázsásnak érzem, de igazából mivel nem is tudok szólni, nem szólok neki…
Én már lázálmaim ösvényén „vágtázok” egyik helyszínről a másikra. Ezek inkább képek, melyek bevillannak. Látok valós vagy már nem élő személyeket is ilyenkor, és általában nevetnek, hozzám beszélnek, mérgesek rám, vagy hívnak…
Most is hívnak… de egyre mélyebben, erősebben hallom… ez… egy gyerekdal…
„Zsák, zsák, telizsák…piros alma, aranyág…” De hisz nincs is Karácsony! Kacajok. Lányok, kislányok kacagnak…
Nincs más képem, még a kislányokat se látom, csak ezt a dalt hallom, ezzel a sorral, és kacagnak. Biztos rajtam, mert ilyenkor borzalmas vagyok. El tudom képzelni kívülről látva magam.
„Zsák, zsák….” Kuncogás. Visszhangzik nevetésük, mintha egy templomban lennénk és visszhangozna. Utoljára így egy olaszországi templomban visszhangzott a hang – mondom magamban.
És…meleg van! Végre meleg! Jaj, de jó. De rég vártam már! Ez az érzés van bennem. Valahogy mindig bekuckóztam, és nem fáztam, ok, de ezt a meleget sosem éreztem még, de ahogy megéreztem, tudtam, hogy ilyen meleget akarnék mindig. Na, ez már igazán meleg – mondom magamnak. De nem látok semmit. Nem is tudok szólni, mert nem jön ki hang a torkomon. Azért, ennyire rosszul nem szoktam lenni, hogy hangot se tudok adni, vagy legalább nyögni a fájdalomtól…ekkor jut eszembe, hogy most pár pillanata nem is érzem már a fájdalmat!
Mi van itt?
Meleg van és már kezdek látni valamit, azaz szó szerint elvakít valami fénye, olyan, mintha egy nagy olvasólámpát a szemembe tartanának, annyira éget. Fehér a fény…aztán elkezd távolodni, ahogy távolodik, úgy lesz olyan színű, mint a nap fénye. DE legalább, ahogy távolodik, annyira nem éget már. Nincs tér, legalábbis nem érzékelem, kicsit olyan érzésem van, hogy egy ideig haladok benne előre könnyedén, és nem is a lábaimon, vagyis nem azt érzékelem, hogy én lépéssel megyek előre…de mégis akármennyire haladnék még bentebb, nem tudok tovább, távolodik a melegség intenzitása és a fény színe is más lesz. Pedig olyan jó volt az a meleg…
Hiába akarok már menni előre, nem tudok. Egy nagy rántást érzek…
Mi van itt?
Pedig hallom a nevem…valaki engem hív…nem, nem is hív, inkább becézget. Kétségbeesetten.
Még hallom: „Zsák, zsák, teli zsák…”
Valami szorít. Körbeölel…ez is meleg, de már máshogy. Még el vagyok vakítva…Majd elkezd a mellkasom fel-alá járni. Persze, mert levegőt kell vegyek! Annyira meleg volt, ezek után kitikkadtam biztos – gondolom magamban…
Aztán tényleg a Kedvesem hangját hallom, szólongat, ő ölelt meg. De jó, akkor ő is velem van, érzi a meleg fényt, de nem tudok beszélni most sem. Egyáltalán hol vagyunk?
Mi van itt?
Szemem előtt már mást látok…Körvonalak és „normális” színek, alakok….
Az előbb előre haladtam, közben itt fekszem még mindig? Jaj, már rég fel kellett volna kelni! Sok dolog vár ránk. És miért szorít ennyire a Párom?
Most már teljesen kinyitom a szemem, hogy lássam, mi zajlik. Valószínű, álmodtam akkor csak a meleg fényt?
A Kedvesem már csaknem sírva mondja nekem, kérlelve, hogy: „Vegyél mély levegőket!”, és csak szorongat. Értetlenül nézek rá. Hol a meleg fény és a kuncogó gyerekek? „Zsák, zsák…”?
Kérdezi: – Mit érzel? Mondj valamit, kérlek!
Végre eléri a nyelvemet az agyam beszédközpontjából kiindított üzenet és tudok szavakat formálni, csak olyan lassan jön, nem is értem. Gépiesen annyit tudok kiejteni, hogy:
-Meleg… a fény…
Mi van itt?
Ez már nem olyan nap, mint a többi…
kép:pixabay