Ketyeg az óra.
Rendületlenül csak előrefelé halad a mutatója.
Pedig, néha jó lenne… ha megtenné, hogy elkezd járni vissza…
Alig pár hét, nap, óra…
Az élet ki van a kukába dobva.
Senkivel nem lesz már megosztva.
Kérdéseket sorolok magamba.
Nem létezik, hogy „ilyen” egyszerű volna…
Ennyit értem volna?
Ennyi volt? ENNYI? Nincs vissza?
Nem hiányzik az illatom? A sziluettem?
Nem hiányzik, hogy elmenj mellettem?
Nem hiányzik az érintésem?
Tudom, hogy mennyire szereted a nevetésem.
Nem hiányzik, hogy megsimítanám arcodat?
Hogy mellettem álmodd esti álmaidat?
Pár hete még a minden voltam, most a semmi marad? Feladtad ilyen könnyen harcodat?
A válaszok…………. csendben maradnak.
Rettenesen fáj az érzés, emészt a tudat.
A szavak hallgatnak.
A kép saját. A vers még tavaly októberi, de most készült hozzá megfelelő illusztráció.
Több versem ITT