Ketyeg az óra.

Rendületlenül csak előrefelé halad a mutatója.

Pedig, néha jó lenne… ha megtenné, hogy elkezd járni vissza…

Alig pár hét, nap, óra…

Az élet ki van a kukába dobva.

Senkivel nem lesz már megosztva.

Kérdéseket sorolok magamba.

Nem létezik, hogy “ilyen” egyszerű volna…

Ennyit értem volna?

Ennyi volt? ENNYI? Nincs vissza?

Nem hiányzik az illatom? A sziluettem?

Nem hiányzik, hogy elmenj mellettem?

Nem hiányzik az érintésem?

Tudom, hogy mennyire szereted a nevetésem.

Nem hiányzik, hogy megsimítanám arcodat?

Hogy mellettem álmodd esti álmaidat?

Pár hete még a minden voltam, most a semmi marad? Feladtad ilyen könnyen harcodat?

A válaszok…………. csendben maradnak.

Rettenesen fáj az érzés, emészt a tudat.

A szavak hallgatnak.

A kép saját. A vers még tavaly októberi, de most készült hozzá megfelelő illusztráció.

Több versem ITT

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on pinterest
Pinterest
Share on email
Email

Leave a Comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Tetszik a tartalom amit nálam olvasol? Iratkozz fel, hogy ne maradj le az újdonságokról!

A “Feliratkozás” gomb megnyomásával hozzájárulást adsz a hírlevelek fogadásához és elfogadod az Adatkezelési tájékoztatót

 

Örülök, hogy Nálam jártál! Amennyiben tetszett az itteni tartalom, iratkozz fel hírleveleimre, hogy ne maradj le az újdonságokról!

A “Feliratkozás” gomb megnyomásával hozzájárulást adsz a hírlevelek fogadásához és elfogadod az Adatkezelési tájékoztatót