Tükörkép

Szembenéztem magammal. Tükörkép. Ebben szemléltem magam és ezt tartottam magam elé nemrég. A monitorozás egyébként is muszáj. Része az önszeretetnek, és a legfontosabbnak: őszintének lenni önmagadhoz, mert tiszteled magad és ezt a tartást meg kell tartani.

Azért volt muszáj, mert szerettem volna visszanézni az elmúlt évek veszteségei, fájdalmai milyen módon lettek rám hatással. Leginkább ez a noname, senki nem tudja mi okozza, így azt sem, hogyan segítsek magamon, reménytelenségbe és kilátástalanságba torkolló, immár két és fél éve tartó fájdalom/betegség, mely izmaimat, idegszálaimat, ízületeimet érinti…

Azt mondják minden betegség lelki eredetű…. ez esetben én ezt még mindig kétlem, mert ismerem magam és tisztában vagyok az érzékeny lelki világommal, na mindegy… (vagy annyira tudatalatti, hogy még én is meglepődnék… mert ISMEREM MÁR AZT, AMIKOR AZÉRT LESZEK BETEG, MERT BELÜL BAJ VAN…A LÉLEKBEN) de, hát mára… amiket azóta kaptam lelkileg feldolgozni, megérteni, elfogadni… azóta már nem csodálom, hogy a lelki eredetű bánataim csak rontották a helyzetet!

Mi az, amit ez okozott bennem? Honnan kezdődött a törés? Mit tanultam meg az egészből? Lehetett profitálni belőle pozitívan? Bizony!

Jönnek a tényszerű pro és kontrák. Kegyetlenül szembenéztem magammal, de a legfontosabb és amit én sem értek néha, de igaz, egyetlen dolog mindig maradt: AKÁRMI TÖRTÉNT, SZEMBENÉZTEM VELE ŐSZINTÉN, BÁTRAN VISELTEM ÉS TŰRTEM… MAI NAPIG, ÉS MINDIG MEGMARADT LEGUTOLSÓ HAJSZÁLKÉNT A HIT, AZ ÚJRA FELÁLLNI A PADLÓRÓL ÉS AZ… HOGY VISSZATÉRJEK A LEGSÖTÉTEBB ÓRÁK UTÁN IS A … SZÍVEMHEZ! Ahhoz, amit igazán érek. Hogy tiszteljem magam így is… hogy szívember maradjak. Hogy megtanuljak elnézést kérni, ha a depresszió miatt ettől a szívtől kissé elfordulnék, mert elvakít a fájdalom; hogy kitartsak; hogy érezzek késztetést a változásra és legyen erőm azon elindulni. Hogy dolgozzak magamon. Még, ha a tükörképemből, mellyel minden nap szembenézek, két éve csak azt látom, hogy ahogy fogy a remény a gyógyulásra, úgy huny ki szememből a fény, akkor is. Ha rossz döntéseket hozok, akkor is, sosem tudtam elfordulni a szívemtől… és hogy aszerint cselekedjek… és megtegyem a tőlem telhető legjobbat. Még akkor is, ha rettenetesen nehéz és szó szerint erőn felüli. Minden napból igyekszem a legtöbbet kihozni. Sokszor nem rajtunk múlik, mire elég ez…

Igyekeztem, hogy a betegségem, a fájdalmaim ne tegyenek olyan emberré, aki NEM VAGYOK. KRÓNIKUS FÁJDALOM ESETÉBEN AZONBAN NAGYON NEHÉZ AZON LENNI, HOGY NE LEGYEN BETEGSÉG TUDATOD, FŐLEG, HA SENKI NEM TUD RAJTAD SEGÍTENI ÉS TE SEM MAGADON… VAGY MAGADNAK KELL KITAPASZTALNI, MI, AMI BEJÖN, MI, AMI NEM. ADDIG RENGETEG IDŐ, PÉNZ ELMEGY, ÉS IGEN… A KEDV ÉS TÜRELEM IS FOGY. ÉS A HIT…. Az agyad csak azt érzi minden nap, azt az üzenetet kapja, hogy „ez fáj, ma ez…és itt is”… 0-24-ben! Akkor hogy legyen az ember pozitív, hogyan ne adja fel, hogyan ne őrüljön bele, hogyan ne érezze magát depressziósnak? Ez ha hülyén hangzik, akkor is normális állapot… Jelentkezzen, aki nem tenné ezt… Ehhez, én kaptam ráadásul egy eleve hiper érzékeny, művészi lelket, ami még inkább hajlamos depresszióra. Ezt sosem tagadtam. Bizony, ahogy fogyott a remény, ahogy értek a kudarcok, csalódások, megalázások, úgy fogytam el benne én is. És nem csodálom. Egyre inkább magam alá zuhantam. Amit csodálok, hogy még így is minden alkalommal, amikor új kezelést kaptam, orvoshoz kellett menni, vizsgálatra: hittel mentem. Vártam a csodára… miközben fogyott a kitartó erő, az, hogy tartsam magam mindenki előtt, hogy ne mondjam el sok embernek, min kell keresztülmennem, hogy más ne lásson ebből semmit… hogy harcoljak, miközben mindenki más lemondott már rólam.

Hogy minden nap úgy keltem fel, hátha ma… ma megszűnik… és sosem. Ezek az élmények azt hiszem egy „normális” lelkületű embert is megviselnék, és igencsak belekerülne a betegség tudatba… Hiszen nemcsak, hogy fáj, hanem az életszínvonal minősége is csökken, tehát azt kell megélni, hogy sokkal kevesebbet tudok csinálni, mint eddig. Sokkal másabb vagyok, mint ami régen… nem bírok sok mindent. Vagyis ez nem tudat: ennek látható jele van!!!! Aztán, ahogy ezek a fájdalmak lelkileg is megviseltek, egyértelmű ebből a labirintusból a kilátástalanság: nem tudsz belőle kijönni, míg a testi ok nincs megszüntetve. A lelki fájdalmak, amik rárakódnak, idővel pedig egyértelműen rontják a helyzetet, mert onnantól pedig a lélek valóban okozza a test egyre csak hanyatló mivoltát. Hiszen a fizikális fájdalom érzése ráül a mindennapokra, a mentális és lelki egészségre is. Ekkor szoktam azt mondani: SEMMI bajom nem lenne, ha nem lenne ez a fájdalom deréktól lefelé… SEMMI. Ez így igaz! Minden mást feldolgoznék… idővel.

Körbe-körbe…. Való igaz, hogy én sem tudom, ezt hogyan lehetne jobban viselni… többet tenni magamért, mint eddig… vagy néha magam sem értem, honnan van ennyi hitem… és erőm, folytatni. Mikor a kezdetektől érzem, nem tudom mi ez… de a megérzéseim 100%-ban jók mindig, és azt érzem: rákerültem egy megállíthatatlan és visszafordíthatatlan vonatra. Bár ne lenne igazam! Egyszer az életben, ne lenne ebben igazam! Mert annyira akarok hinni a teljes felépülésben!

Mert nemcsak rám, a körülöttem lévőkre is rányomja a bélyegét ez… és látni őket, ahogy próbálnának segíteni, de nem tudnak, ez még inkább tesz egy nyomást a lelkemre, ami pedig megint csak egy romlást eredményez nálam, tehát borzalom… Annyira szeretném mondani, hogy javulok, hogy legalább nekik ne fájjon….

Mit tett velem ugyanis mindez?

Ezekkel szembenézni és dolgozni rajtuk, pláne így beszélni/írni róluk szintén nagy bátorság kell, de felismerem és belátom minden „hibám”, melyek habár nagy része fenn említett okok miatt nem meglepő és talán „megérthető” lehetne, de mégis fejlődni akarok bennük, MAGAM MIATT! HOGY VISSZANYERJEM AZT, AKI VAGYOK ÉS AMENNYIT ÉREK. Amik a fő feladataim jelenleg szerintem, gyógyítani-dolgozni rajtuk/velük, azokat kiemeltem.

• Elkezdtem mindenféle fájdalomtól vagy betegségtől rettegni (na igen, ennek a covid sem tett jót…)
• A rengeteg hittel való elindulás után szembenézni azzal, amit a segítség és megértés helyett kaptam: kudarc, csalódás, megaláztatás, hülyének nézés, emberszámba sem való nézés, az elutasítás után piszkosul hagytam magam beleesni a depresszióba. (Ez hiba?)
• Ennek révén hagytam magam egyre elvinni a negatív gondolatokba. Mi lesz így velem? Mihez vagyok így elég? Mihez kezdjek így magammal? Se munkám nem volt egy idő után, se emberek közé nem jártam a covid miatt, semmilyen impulzus nem ért hosszú ideig, így csoda, ha magam alá hulltam? Szabályosan lejöttem és elszoktam az élettől….. Bizony, bizony… és senki nem tudott alám nyúlni… Túlságosan elvitt a sötét gondolat tömkelege a kilátástalanság miatt. Nem értettem, hogyha megteszek mindent magamért, mert valóban így van, nem volt dolog a földkerekségen már, amit a gyógyulás reményében nem vállaltam volna be, akármivel járt-emberi és pénzügyi energiaforrást beleölve… (mi lett volna, ha nem lett volna erre ennyi pénzem????) Szóval nem értettem, hogy mi kell még? Mit kell tanulnom? Mi a fene értelme van ennek? Nincs olyan nagy büntetés az életben, amit azzal kapnék, hogy ne tudjak segíteni magamon!!!
• Sokkal hamarabb felveszek dolgokat, sokkal érzékenyebb, sebezhetőbb, törékenyebb lettem (Ez hiba?)
• Türelmetlenebb lettem – ami egyébként sem volt erősségem. Egyedül ezt elismertem mindig. Ez nagy hiba! 🙂 Bár, ha azt veszem, hogy ennyire jól tűrök.. tanulom ám keményen a türelmet!!!
• Sokkal könnyebben elsírom magam
• Megszűnt viszont a megfelelési kényszerem – állandóan én legyek a jóságos szeretetadomány, amit egyébként is addig sokan kihasználtak
• Tanulni kell nem exkuzálni, szégyellni magam emiatt a betegség miatt, de nem is sajnáltatásba átmenni
• Nagyon nehéz megtartani a hitet, mikor kb. minden területen voltam és sehol a megoldás… így nem látok nagyon kiutat, hogy miben, honnan legyen hitem. Ha össze is szedem magam annyira, egy rosszabb, fájdalmasabb nap ismét nagyon magam alá tud verni
• Nehéz pozitívnak lenni, mikor továbbra is minden nap fájdalomban élek, de igyekszem elterelni a figyelmem
• Rosszul vagyok a kérdésektől: Na és hogy vagy? Mit mondott az orvos? Mi lett a vizsgálat eredménye? Jobban vagy? Alakulsz? A tudat és érzés, hogy nem tudom azt mondani, hogy jól vagyok…. gyilkos
• Többször lettem hirtelen haragúbb, undokabb
• Sokkal könnyebben megsértődöm és sértek meg másokat is – sajnos leginkább a szeretteim, hiszen ők vannak velem, pedig ők egyedül, akik harcolnak velem. Segíteni akarnának rajtam, ezért ez igazságtalan részemről sokszor. Ez mind a saját magam tehetetlenségemből fakad… de oda kell rá figyelnem
• Sokkal több segítségre, figyelemre, megértésre vagyok szorulva, és ez is brutál rossz érzés. Leginkább, mert az önállóságom látom benne veszni. Sokkal inkább ki lettem szolgáltatva emiatt a gyengeség miatt. Szeretnék felelősséget vállalni az életemért. Tudom, hogy helyt tudok állni az életben, már bizonyítottam, és bekorlátoz, hogy ezt nem tudom már úgy kifelé megmutatni magamból
• Elszoktam az emberi kapcsolatoktól. Rettegtem emberek közé menni egy ideig, mert „bénának” éreztem magam, elszoktam a kommunikációtól, nem akartam szánalmas lenni, közben sajnos néha elég szánalmasan viselkedtem. Pedig nem áll szándékomban sajnáltatni magam. Tény, hogy sokszor csak panaszkodni tudok, de ezek sajnos tények…
• Ellustultam, elkényelmesedtem picit
• Én, aki kommunikátor vagyok és társasági lény… kissé begyepesedtem, beszűkült a mozgásterem. Szó szerint. Sokáig, ahogy írtam nem ért semmilyen impulzus, nem jártam emberek között, mert nem úgy tudok mozogni, mint ők, ez másrészt a covid-nak volt köszönhető
• Erősen megjelentek ezek: önbizalomhiány, önértékelési bajok, negatív önkép (a bajommal azonosítom magam- ezen dolgozni a legnagyobb kihívás), kisebbségi érzés az élet több területén a mozgásbeli korlátozottságom miatt, nem egyszer szuicid gondolatok
• Kialakult az az identitás tudat, ezen is dolgozom!!, hogy beteg vagyok, betegként vagyok kezelve… úgy látom sokszor, hogy nem annyit érek, mint, aki egyébként vagyok. Furcsa ez… ha eleve így születtem volna, akkor talán könnyebb lenne, de tudom, milyen az EGÉSZség. Így az ehhez hasonló állapotromláshoz nehezen „szokik” hozzá az ember (pláne ilyen fiatalon), és nem is akarok igazán hozzászokni, bár tény, hogy jelenleg ilyen életre rendezkedtem be…
• Borzasztó, hogy nem tudok tervezni… mert nem tudom mennyire lesz másnap, vagy két hónap múlva a nyaraláshoz éppen jó vagy rossz napom a lábaim tekintetében
• A napjaim azzal teltek javarészt, hogy arra gondoltam, mi fáj éppen… és ez elvitt teljesen. De kérdem én, hogy lehet ezt jobban, mikor egy kontans fájdalomban vagy? Mára már tudatosabban, jobban megy az elmém lefoglalása…
• Azzal is rossz szembenézni, hogy akármit elkövetek magamért, minden csak ideig-óráig hat
• Ezen is dolgozni kell: így, jelen állapotban nem látom magam teljes értékű embernek, nőnek. Ezért erősítem belső értékeim, és emlékeztetem magam arra, mennyit is érek

Mi az, amit mégis, már megtanultam ebből az állapotból/ebben az állapotban eddig (vagy folyamatosan dolgozom rajta?

Nem fogom fényezni magam, mert sosem voltam tökéletes… de azt hiszem segítőkészségben, empátiában, és emberségben mindig élen jártam, sokan ki is használták ezt, egyrészt neveltetésből adódóan, másrészt a személyiségemből fakadóan vagyok ilyen… Nem törtem össze embereket, nem voltam irigy, sem kétszínű, nem csaltam, loptam, hazudtam… nem voltam hedonista, sem rossz ember. Mindig is a „belsőség” volt számomra fontos, nem a külsőség, másokhoz jóindulattal közelítettem és bizalommal. Talán túl nagy naivitással is…

Szóval, nem értem miért kaptam mindezt… most akár a fizikális oldalra értem, akár a lelki veszteségekre, amik mostanában értek. Nem tudom, miért kaptam mindezt, de sokat okultam már belőle és elkezdtem levonni a konzekvenciákat, az biztos! Így, aki azt mondaná… addig marad velem ez a betegség, míg ez be nem indul, akkor kérem üzenje meg az égieknek, hogy lássák mindezen munkát… magamon, magammal szemben, és kérjék a támogatást onnan is a gyógyulásomhoz!

• Mindenképp változtatásra kényszerített
• Türelemre intett önmagammal szemben
• Megérteni, hogy le kell lassítsak – Mindig mindent „azonnal” akartam, bár ez sosem a belefektetett munka hiányát jelentette. Százszor többet „harcoltam” egy igenért vagy egy kedves szóért, a boldogulásért, mint mások…
• Örülni, ha tudok sétálni, felfedezni az egyszerű dolgok értelmét
• Még inkább empatikusnak lenni a betegekkel, fájdalmakkal élőkkel szemben
• Szembenézni azzal, hogy lelkileg hol és mikor érhetett olyan, amikortól elindulhatott egy törés (már, ha lelki, tudatalatti volt a sztori, ahonnan ez az egész mizéria velem elindult… és ráült a testemre) – és TUDOM mikor indulhatott el egyfajta lelki összetörtség
• Dolgozni magamon – erősíteni a lelkem és mentálisan az energiaszintem emelni: ezt az utat csakis egyedül tehetem meg, járhatom végig
• Spiritualitás felé fordultam, azzal segítek magamon, és ezáltal új dolgokkal ismerkedtem meg, bővült a tudásom, szélesült a látóköröm
• A művészi énem újabb fokra kifejlesztettem, azzal tartom magamban a lelket: művészetterápia 1000%ig
• Elfogadni magam így (ami jelenleg még nagyon nem megy… mert nem akarok beletörődni, hogy így maradok… de hát, kinek menne… ez hatalmas érvágás így… a fájdalmaimról itt írok bővebben egyébként, ha jobban érdekel, mi is ez az állapot, amiben vagyok)
• Megtanultam, hogy a lélek még fontosabb, mint hittem, arra mindig számíthatok, talán az ottani-abban lévő erőm, ami maradt, azért vagyok még mindig itt
• Hogy erősebb vagyok kitartásban, mint hittem (még így is…) Remény táplálásában a reménytelen helyzetekben verhetetlen vagyok! 🙂
• Hogy sokkal több mindent kibírok, mint hittem (lelkileg és fizikálisan is)
• Megtartani a tartásom, a tisztaságom
• Szembenézni a hibáimmal és értékeimmel is (utóbbira mindig emlékeztetni kell magam, hogy ne a fájdalmammal azonosítsam azt, amit érek…)
• Bátran szembenézni azért mindezzel, akármi is ez, és akármi vár rám
• Törekedni minden napból kihozni a legtöbbet, mintha valóban az utolsó volna
• Megfogalmazódott talán a legfontosabb gondolat is, melyet tudati szinte emelek minden este lefekvés előtt: ha mégis igaz az, hogy lelki eredetű ez az egész, hogy így ütköznek ki az engem ért bántások életemből, melyekről se nem tehettem, se nem én hívtam őket be, és hozzáteszem nem is érdemeltem meg őket javarészt, de mégis én szenvedem el ezeket most ebben… ha igaz, hogy a lelkem ezekbe egész egyszerűen beletört már… és „én” tartom fenn magamnak ezt… ahogy sok orvos megvádolt ezzel, akkor arra is képes vagyok/leszek, hogy ÉN kiűzzem és legyőzzem az összes fájdalmam…. MINDÖRÖKRE!
• Megtanulni minden padló után úgy felállni, hogy a testem habár fogy alólam, annál több legyek lélekben és térjek vissza a szívemhez – igazi önmagamhoz, mert ott van minden értékem, tisztán és nemesen

Hogy mi vár rám? Kiderül-e valaha, mi ez? Azt csak a Jóisten tudja, de szembenézek vele, azonban beletörődni mégsem szeretnék. Amit lehet, megteszem magamért, szinten tartok: séta-torna, masszázs, méregtelenítek, pozitív dolgokkal töltekezek. És kitartok. Lelket erősítek, szívből élek. Ez minden, amit tehetek.

Több élettörténetem ITT

Több rajzom ITT

Képek:pixabay.com valamint saját rajz