Hosszú ideje igyekszem sebeim befedni.
Sajnos túl sok idő telt el velük együtt létezni,
És túl mélyek voltak ahhoz, hogy lehessen velük sietni.
Éreztem, hogy alig fog menni… nem is akartam kierőszakolni.
Kellett gyászolni.
Kellett rá időt szánni.
S talán az utolsó utáni percben, de magamhoz tértem:
Hogy erre rá fog menni az életem, ha már az is fáj, ha reménykedem…
Nem engedhetem!
Ideje ezen továbblépnem…
Nincs másunk, mint a jelenbeli valóságunk.
Nem lebeghetünk más térben, várva valami olyan „megváltásra”, ami nem jön el talán sosem…
Nem lebeghetünk más térben, csak a jelenben.
Azzal kell betelni, onnan kell építkezni.
És innen kell merni… nagy álmokat szőni.
Nem szabad immár mások terheit átvenni.
Határt kell szabni.
Világom széleit ismét, immár egyedül, minden segítség nélkül,
Igyekezvén szorosra… összevarrtam rendesen.
Bár néhol még vissza-visszafoszlik néha egy-egy sarka,
De én mindig befoltozom őket újra és újra.
A varratok felett születnek új rétegek,
Homállyal lepik el a régi emlékeket.
S réges-rég levetkőztem már a lelkemet,
Hagyom levegőhöz jutni minden részemet.
Meg kellett gyógyítsam a szívemet.
Volt, hogy én magam martam és vakartam ki véresre húsomat,
Mélyítve a sebeket, kitenni tátongó, támadni szabad prédává való bensőmet…
És ezzel csak lassítottam a hegesedéseket.
„Így létezned nem lehet!”
Tompán belesüppedni, feldolgozni és elfogadni…szilárdan elhatározni.
Döntést hozni: megtanultam újra lélegezni.
Arcom a nap felé fordítani.
Az elmúlt egy év spirituális útján csak fejlődtem.
Most már… tetszik a jelenem.
Szeretem az életem.
De csak én tudom, amiken keresztülmentem, mire ide elértem.
Nem is bánom harcom önmagamért cseppet sem.
Nem is kell másnak önnön csatáimról tudni, nem fogok panaszkodni,
Mert a magunk leckéit, csak mi magunk tudjuk megoldani.
Nem számolom hanyadjára, de talpra állok sokadjára.
Fogalmam sincs, honnan feltörő erőmből, de hittel megtöltve a hegeket… újjászületek éppen.
Azt hiszem, igen… varasodnak a sebek szépen.
#Versonline Tőlem:
kép:pixabay.com