Nagy hirtelenséggel érkezett meg a vihar,
Dúlt, hevesen…hörögve dörgött és villámlott,
Majd hosszú hónapok után, de lenyugodott.
Úgy néz ki lenyugodott…
Elcsendesedik lassan és szelíden,
Ahogy gyógyul minden sebem.
Nem kívül volt ez a vihar ugyanis,
Hanem bennem, a szívemben.
Sehogy nem tudtam egy ideig lehalkítani,
Mert kellett neki „tombolni”,
Máshogy a bánatot nem is lehet feldolgozni.
Nem lehet szőnyeg alá söpörni.
Kell gyászolni.
Aztán, ahogy a jó, úgy a rossz sem tart örökké,
Eljön újra az az idő, ami a napsütésé.
Hullnak, hullnak még néha halkan az esőcseppek,
Kopognak ajtaján a szívemnek.
Kiengedek… minden könnycseppet, mert tisztítják a bensőmet.
Fájnak emlékek,
Mind elveszett.
„Pedig igaz volt, megélted!”
Hullnak, hullnak az esőcseppek.
Borogatják a hegeket.
Csendben beleremegek, ha visszaidézek pár percet.
Hull az eső idebenn…
De szívemben így könnyebedek.
Számot vetek:
„Megtett…. igen, megtettem mindent!”
Kérdések… melyekre válaszok, őszinték nincsenek.
Megölt a csend.
De!
Újjáéledek…
Már alig hull az eső idebenn,
Teljes tisztaságom visszanyerem.
Lassan megnyugszok, majd ide, testem motorjába, lényem középpontjába
Újra békét, megnyugvást és elfogadást találok.
Magamban erőt táplálok.
Hisz engedtem utat az esőcseppeknek,
Melyek belső megtisztulást eredményeztek.
Hosszan, hosszan, hosszan esett… a szívemben…
De, mint minden vihar után hamarosan kisüt a nap újra és rendben lesz minden.
kép:pixabay.com