Lepke voltam,
Éveken át, éjjeleken át hajnalokig szárnyaltam.
Tanultam, fejlődtem, alkottam,
Függetlenül és szabadon szálltam.
Szárnyaim viszont már egy ideje eltettem a szekrénybe,
Eljött a gyermekkor vége.
Persze valahol mindig, ezt az énem megőrzöm.
És ezt mondanám neki: „ne aggódj, mert magad is meg fogsz lepődni,
Milyen erős tudsz lenni!
Nagyon sok mindenen fogsz átmenni,
De helyt fogsz állni és fogsz boldogulni!
Büszke fogsz rám lenni!”
Valóban úgy érzem, az is most rám a gyermekkori énem.
Tetszik neki, amilyen nővé értem.
Lepke voltam, de szárnyaim már levetettem,
Két lábbal a földön,
E világ valóságában járni kezdtem.
Valamint teremteni igyekszem.
Csak a jó dolgokba, ezekbe, amikbe energiáim belefektetem!
Lepke voltam, piciny kis madár…
Néha túl naiv is talán.
De okultam, tollruhám levetettem, mert bemocskolta a sár.
Tisztaságom úgy őriztem,
Hogyha valaha bárkihez is közel kerültem,
A szívét megérintettem,
És ha ez sikerül, az mindig a legnagyobb sikerem.
Lepke voltam, szíveket érintettem,
Egyes szívekbe pedig örökre be is költöztem.
Magamban őket én is továbbviszem.
Keressetek hát ti is ott engem,
Megleltek magatokban ott…
Hisz, ezáltal, emiatt van az, amiért örök maradok.
kép:pixabay.com