A végén mi marad?
Ha meg se próbáltad?
Hagyod, hogy a fèlelem utat törjön magának?
Hogy eleve vesztesnek tituláljanak?
Közben te megnyílsz, te szeretsz, te adsz…
Csak annyi, hogy benne van a pakliban, hogy győzelmet nem mindig arathatsz.
Mi marad?
Sajnálod, hogy időd olyanra vesztegetted,
Aki egy közös gondolatra sem méltatott téged….
Pedig nem baj, ha úgy látod, hogy nincs értelme,
Az veszít csak, aki nem megy “érte” …
Képzeld el, hogy életet lehelsz “bele”,
S a te szíved ritmusát célod máris átvette!
Mi marad?
Csend telepszik a szavakra,
Válaszok sikítanak megnémulva.
Mert a világ arra vár, hogy lépj végre valahára!
Nem maradhat titok, ami szívedben dobog,
Te meg csak úgy eldobod?
Nem maradhat annyi titok, mint ahányan vannak csillagok odafenn…
Mert még azok is világítanak a sötétben!
A sötétben is annyi a fény, mint égen a csillag,
Amikor is a Hold ebben a “gyertyafényben” szerelmet vall a Napnak.
A tétovázás csak időt húzhat.
Vigaszt semmi nem nyújthat.
Én inkább maradok önmagamnak.
Szívem képzeletét átadom dallamànak.
De… tényleg csak ez marad?
Szívemben enyém vagy,
de ide hozzám sose érsz???
Pedig te döntesz, mit választasz?
Félsz vagy végre élsz?
(Ma éjjeli, saját lélekszirom)
-Maia-
kép:pixabay