Elgondolkodtatott a tegnap kitett inspiráció, melyben szerepel az, hogy „fogadd el és szeresd önmagad—mi tartozik ebbe bele? Hogyan lehet ezt elérni?” És amikor szedtem össze a gondolataimat, akkor kicsit elidőztem ennél a kérdésnél. „A Nem”. Eszembe jutott egy személyes történet is, és gondolkodtam megírom-e ezt, és megosztom veletek, sokat gondolkodtam, de mégis elhozom, mert hosszú ideje cipelem magamban és lehet számotokra tanulságos lehet. Mindamellett művészeti sztori, úgyhogy beleillik a blog témájába.
Egy hárombetűs szó, melyet egyes helyzetekben a legnehezebb, de legfontosabb kimondani.
Nem.
És a legérdekesebb, hogy ezt is tanulni kell. De igenis meg lehet. A sors úgyis addig ad olyan helyzeteket, amikből kénytelen az ember megtanulni, egyre inkább.
Tudom, vannak olyan közhelyes mondások, hogy mindig tartsd szem előtt, hogyha valakinek igent mondasz, magadnak azzal ne mondj nemet, de ez fordítva is igaz, lehet, hogyha nemet mondasz, azzal mondasz Magad számára igent. Valójában nézőpont kérdése. Hiszen egyetlen életünk van, és attól, hogy nem használsz ki Te sem másokat és nem húzod le, vagy nem élsz vissza a jóságával, szeretetével, segítségével, nem átgyalogolsz rajtuk, attól, mivel az életedben Te vagy a főszereplő, Neked kell képviselni magad, kiállni az igazadért, és nem lehetsz Magad ellensége. Meg kell érteni, hogy nagyon sok Nem pont érted van, úgyhogy ne legyen lelkiismeret-furdalásod kimondani. Ha pedig Nemet kapsz máshonnan, az is érted van-minden Nem lökdös az Igen, a sorsutad beteljesítése felé.
Az én egyik legnagyobb feladatom az életemben, hogy ezt megtanuljam. Persze tudok nemet mondani, de sajnos még mindig többször mondom azt, hogy elvállalom ezt-azt, mert nem akarom megbántani a másikat, vagy csalódást okozni neki, túl udvarias vagy finom vagyok; vagy hogy „jaj, mi lesz akkor a véleménye rólam.” Bennünk van a félsz ezektől, igaz? Pedig ez elég fals. Minden attól is függ, kiről van szó, de az ember nem tud mindenkinek megfelelni, szétszakadni a feladatokban, nem is kell, mert nem tökéletes lények vagyunk. Nem vagyunk kötelesek mindent elvállalni sem, és nagyon figyelni a különböző élethelyzetekben, mikor van az a pont, amikor a türelem, segítőkészség, rá töltött idő-energia arány lévén már Nemet kell mondanunk. Van, aki ezt felismeri, mégis odázza kimondani, van, aki nem ismeri fel időben, és van, aki sajnos meg is tagadja ezt. Pedig fontos szó ez is, és attól függően miről van szó, ez is Téged képvisel…a döntésed, a bátorságot, a szabad akaratot, az elhatározást, a magabiztosságot. A Nem.
Van, aki azért nem szereti a szót, mert legtöbben negatív-tagadó jelentéssel társítják, de ha a fenti felsorolást nézed, legalább ennyi erő van benne-pozitív módon.
Miért félünk mégis kimondani néha ezt a három betűs szót? Ez nem is a „Nem”-ről szól
Írom Neked, mai napig tanulom azt, hogy ebből a szempontból, legyek kissé „önző”. Merthogy nagyon sokat adok… látják rajtam, hogy bennem van a szándék is, csakhogy keveset kapok vissza abból, amit adok, és meg kellett tanulnom, hogy ne vívjak egyfrontos harcokat. Meg kell tanulnom, milyen az, hogy „ketten vagyunk”. Meg kell tanuljam, hogy bizonyos helyzetekben, ha már nem szolgálja fejlődésem és javam, akkor Nemet kell mondjak. Ez nem menekülést jelent, nem homokba dugom a fejem, nem kihasználok, nem csak addig jó valaki, amíg hasznom van belőle, és nem csak addig keresem a társaságát, amíg érdekem fűz hozzá, hanem egész egyszerűen meg kell tanulni azt, hogy ha egy ember túl lehúz már, és inkább teher, akkor meg kell szabni egy határt, és meg kell tanulnom azt, hogy igenis mindig csak azt és annyit adok vissza, amennyit én is megkapok. Mert minden emberi kapcsolat 50-50% és bele kell tennünk a részünket. Illetve, ha tudom, hogy egy munka/társ/baráti kapcsolat már nem fejlődik mindkét irányba(!) pozitív módon, nem segítjük, ösztönözzük, támogatjuk egymást azonos arányban, ha nem arról szól, hogy a legjobbat szeretnénk/tudjuk kihozni a másikból, és felismerjük, hogy ez már nem egy élethelyzet csak- (mert vannak fent-lentebbek mindig mindenhol és törekedni lehet a megmentésre), hanem ez már egy halott dolog, akkor legyen tartásom Nemet mondani. Ezzel nem tagadok, hanem pont, hogy beleállok, elismerem, ez létezik, így van, de nem szeretném tovább. A másik érdekében is. Álljunk fel addig és akkor, amikor még a szép marad… és emberként távozzunk tovább. A Nem legtöbb alkalommal pont, hogy tiszteletről is szól- az élethelyzet kifutásának elismerése, tisztelet a másik félé és Önmagadé, és a saját jövődé…tudom, mennyire nehéz, tudom mennyit gondolkodunk előtte, és tudom, hogy sorsdöntő is tud lenni. Tudom azt is, hogy van, hogy megbánjuk. A legtöbb Nem viszont pont érted születik meg, a szebb jövőképért való törekvéshez. Ha nyeled őket le, akkor toxikumként összegződnek Benned. Megfordítva az egészet egyébként: az élethelyzetek is változnak….de akármit mondasz….az akkor mindig Igent jelentsen- kívülre is, és Önmagad számára is!
Az én egyik legnagyobb „Nem”-em.
Én hiszem, hogy az ember sorsa, már gyermekkorában determinálódik. Én az a generáció voltam, aki már nem mesekönyveken nőtt fel, hanem beleszületett a televízió világába, a kazetták, a videó stb. Egy éves voltam, amikor beszélni nem tudtam, de dallamokat dúdoltam el magamtól, és a lábam ráztam zenére. Ének-tánc….ugye. Az óvodában sosem aludtam, hanem mindig történeteket kreáltam a fejemben, és alig vártam, hogy azt eljátsszuk a társaimmal; valamint mindig úgy indultam oviba, hogy visszanéztem magamat videón 😊 Hát igen. Mi más, ha nem a színészet, ami felnőtt koromra is vonzott. Kaptam fentről hozzá tehetséget, gyermekkoromban már énekeltem is, de mivel csúfoltak és kinéztek azért, amiért „más” vagyok, mert habár én ezzel sosem kérkedtem, a világban nem jó tehetségesnek lenni vagy másnak- ilyen értelemben többnek lenni attól, ami a megszokott, elkönyveltem magam hibásnak, és elrejtettem ezeket. Ez volt az első Nem, Önmagam számára. Nem engedtem neki teret……és ezzel követtem el a legnagyobb hibát. Gyermek voltam, nem ismertem fel.
Gimnáziumban zenei iskolába akartam továbbmenni, vagy valamilyen drámatagozatra, de akkor is csak odáztam még-legyen egy rendes diplomám. Nem hibáztatok senkit-én is így akartam.
Kijöttem diplomával a zsebemben. Munka. Mihez lenne kedvem? Mihez értek? Az első munka tapasztalatom nem volt szerencsés választás-nem is azzal foglalkoztam, amit szerettem volna, és millió nemet kaptam, akárhová jelentkeztem volna dolgozni….. ezért úgy gondoltam, húszas éveim elején, nem baj, tanulok tovább…már nem húzhattam tovább, ide lökdösött a sok Nem, teret engedtem annak, ami már oviban is megmutatkozott. A színművészet.
Tudtam, hogy nem habos piskóta. Tudtam, hogy nehéz lesz. Tudtam, hogy nem lehet belőle megélni. Tudtam, hogy nem azt kapom talán, amit én elvárok tőle, vagy nem olyan lesz, amire számítok. Azt is tudtam, egyáltalán nem olyan ez a világ, amilyennek olvassuk. A színész is ember. Ebben igazam is lett. Azt, hogy az élet, miért így adta meg végül ezt az élményt, ahogy, csak ő tudja….vagyis már én is kezdem sejteni 😊 Meg kellett értenem, hogy lehet a másik oldalon van mégiscsak a helyem. Vagy, egyszerűen más helyen és körülmények között kell megéljem a színházi tapasztalatot. De ne szaladjak előre…..
Tudtam, hogy nagyon nehéz évek várnak rám. Hogy nem a Színművészetiben tanulok, és ki tudja ez a papír mire lesz elég nagy színházaknál majd. Tudtam, lehet senki fel se vesz soha, de szerettem volna elmondani, hogy elvégeztem, kitanultam, beletapasztaltam: színész vagyok.
Már a színiben is beleláttam abba, amit sejtettem, mennyi áldozattal, önfeláldozással és persze idővel jár mindez a szakmán belül. Két évig minden hétvégén utaztam fel hajnalokban, és habár annyira nehéz volt, fizikálisan és lelkileg is, mégis annyira élveztem. Mert hozzám tett, és fejlesztett. Sosem voltam elég jó, és ezért megvolt a motiváció, hogy az legyek, mindig jobb. Sosem ugyanolyan, mindig….jobb. Ráadásul úgy, hogy Önmagadként kell Másnak életet adj….mindig…..jobbként. Értitek ezt? Nagyon durva élmény volt. Tényleg nem tudja az ember mikor belekezd, csak követi tehetségét és a belső hangját. És ezzel, akkor is… a legjobb, amit tehet.
A színművészet a legösszetettebb ág, leginkább hozzájárul az önismeret, önszeretet fogalmának kialakításához, és igen, a legnehezebb művészeti ág. Kitanulni is, és megmaradni benne.
Miért lesz valaki színész? Miért dönt így? Mi kell lennie hozzá ehhez? Valamint a színiben töltött éveimről később lesz szó.
Miután belepakoltam két évet, pár százezer forintot(millió?), és minden életkedvet és erőt, és csillapítottam magam alkotni tudását és vágyát, és megismertem Önmagam, a határaim, mire vagyok képes- lenyugodott bennem kissé az önmegvalósítási kényszer—ugye itt maradunk a legfontosabb munkával. Mi lesz ezután? Mire lesz elég?
Visszaköltöztem-pedig talán akkor is hibásan mondtam Nemet. Magamnak. Talán már akkor, máshol kellett volna folytatni az életemet. Bár érthető, hogy nem maradtam, s nem voltam kitartó, a nem kegyes tapasztalatok miatt, örültem és büszke voltam magamra, hogy el tudtam végezni ezt a képzést, úgy—hogy csak magamat fejlesztettem, azt csináltam, amit szeretek és adtam. Csak adtam, adtam magamból mindig. Vagyis csináltam ekkor is egy kisebb hátraarcot. Megint jött sok Nem, amit vártam, úgyhogy úgy voltam vele, mellékállásnak majd később jó lesz, később keresek lehetőségeket, és elkezdtem máshol, mást csinálni.
Látod a fenti folyamatot az én példámon, igaz?
Aztán, a belső hang, csak nem hagyott, nem csitult. Igazából mivel jött egy olyan időszak bennem, hogy magammal sem voltam jóban, úgy véltem, jobb is, ha nem dolgozok színészként….mert az ember úgy tud másnak életet adni, ha magát legmélyebb szintig ismeri, elfogadja és szereti. Bár, nézőpont kérdése. Vannak, akik mindenkivel szívesebben vannak önnön tükrükön keresztül, mint magukkal. 😊
Lett egy lehetőség. Megragadtam. Életemben megkaptam szinte az első, legszebb Igent. Nem azért, mert voltam valaki valakije, vagy egyebek, hanem Magam miatt. Igen…….Kellettem. Végre, az lehettem, főállásban, színésznőként dolgoztam.
A legbüszkébb erre voltam(kiemelem-ez egy régebbi interjúból részlet):„Sok mindent mondhatnék, ami büszkeséggel tölt el, hogy megéltem s elértem, például amikor megajándékoztam magam a diplomaosztóm évében, egyedül megszerveztem az utat és elutaztam Angliába, vagy amikor összegyűjtöttem az első verseskötetem, vagy az itt folyó alkotómunkákban való részvétel, de talán mégis az jelenti számomra a legnagyobb elismerést Önmagam felé, hogy mára az lehetek, aki vagyok. A körülmények mindig változnak körülöttem, s ezért én is változtam, ez nem is lehet másképp, de a legnagyobb dolog, hogy hű tudtam maradni Önmagamhoz. Most pedig próbálom megélni a jelen pillanatát. Végre elérhettem azt, amire mindig is vágytam, színházzal foglalkozom.”
Ekkor így gondoltam. Sőt, mai napig így gondolom 😊
Ha megkérdezték, ezt tudom mondani a mai napig: „Amikor színésznek tanultam es megkaptam a lehetőséget, hogy színésznőként is dolgozhatok, sosem gondoltam volna, hogy a színházi közönség ennyire speciális. Azt az űrt vagy törést, amiket kaptam az életben talán egy taps sem fogja betölteni vagy kiváltani, de az bizonyos, hogy amit a közönségtől kapok szeretetet, az valami olyan tiszta, ami mással nem érhető fel. Sok olyan embernek, aki régen azt mondta nekem, hogy „jaj mennyit dolgozok”; megmutatnám, hogy mi, a közösség, nemcsak, akik a színpadon vannak, mennyit teszünk a színházban nap mint nap. Na ez a munka, és az odaadás. Nekem. Volt olyan nap, hogy azt sem tudtam miből nyertem az energiát felkelni, olyan fáradt voltam. Aztán bejössz es ‘kifizetnek’:::: látod az arcokon az örömöt, a mosolyt, amit TE adtál nekik. Na ezért éri meg. Hálás vagyok ezért az életnek, hogy megtapasztalhatom! ‘ Az igazi művészet az, amikor az embereknek boldogságot adsz.’ (régebbi gondolatmenetem szintén).
Ezt mai napig tartom. Szívem legnagyobb tisztelete azoké, akik színházban dolgoznak, bármilyen formában. Az, hogy szerződésben, vagy szabadúszóként jobb-e művészként létezni ilyen intézményekben, erről is később írok majd. Mert én dolgoztam mindkettőként.
Hogy lett akkor ebből Nem? Hogy lehet egy vélt sorsútra nemet mondani? Bár hozzáteszem, még nem tudom, visszatérnék-e ilyen munkakörbe, vagy lenne-e elehetőség, és sose mondd, hogy soha. Még bárhogy alakulhat. És visszautalok a fenn írthoz…lehet, hogy csak még tanulság volt nekem is, és mégsem a megfelelő tapasztalatot éltem meg?
Merthogy egy valamivel nem számoltam. Sokat gondolkoztam, hogy én nem vagyok elég erős ehhez, vagy az egyébként is érzékeny lelki alkatom lenne még ehhez is túl érzékeny? Nem. Ismét a Nem. Hanem, ahogy elkezdtem ténylegesen, gyakorlatban rálátni a dolgokra, és abban a milliőben létezni, átváltoztak a prioritások bennem idővel. Gondolhatjátok azért, mennyire borzasztó volt átélni azt, hogy ezt hitted utadnak, és mégis „csalódnod” kell benne…
Pedig tényleg ezt akartam. Amennyit adott, egy idő után annyit vett el, a kezdeti lelkesedést és változatosságot felváltotta a rutin, és az Életem…megszűnt. Színház volt. Eljött a perc, röviden, hogy átértékeljem, ha ez így halad a jövőben, akkor szeretnék létezni még, szeretnék-e családot, normális emberi kapcsolatokat, szeretnék-e én időt, amiben tudok létezni, ha egyszerűen, habár tudtam, szembesültem vele, hogy a színház egész embert kíván….és teljes önfeláldozást. Rettenetesen fura folyamat volt, hogy a számomra mai napig mégis legkedvesebb művészeti ág, nem feltöltött már, hanem „munka” lett.
Merthogy ezt tapasztaltam, és amit Életként hívtam volna be az életembe, elkezdte pont azt a teret elszívni előlem. Mai napig bánt, hogy így történt, de mondom, szerintem megvolt az oka…és lesz még közöm a színházhoz. Még, ha a másik oldalról is 😊
Észrevettem, hogy nemhogy párkapcsolat nem működik mellette, hanem magamra sincs időm, szó szerint nem tudok bevásárolni sem magamnak, nem tudok tervezni, hanem pont, hogy az én hónapjaim vannak előre betáblázva végig. Az életem egy naptár lett, egy beosztott excel táblázat, amibe az sem fért bele, hogy egyszer elmenjek színházba magam is. Legkomolyabban. Talán egyszer tudok erről bővebben is írni. Most a lényeg: eljött egy pont, amikor körülményeket, mindent elengedve, el kellett döntsem, hogy mit választok. Megadom az esélyt, hogy később, ha családom is lesz- ez nem férne így bele, hogy úgy csinálok végig napokat, 12 órákat, hogy szó szerint a nap végén taxi visz haza, és megkérdezem a taxisofőrt, hogy „ma sütött- e a nap?”…Mert volt ilyen. És akkor döbbentem rá, hogy ez nem normális. Hogy ki sem lépek az épületből sem. Még ha imádom és szeretem is. Mert én, szerettem volna családot alapítani, már akkor voltak ilyen terveim—habár akkor még esélyt sem láttam rá…és én akkor szeretnék majd feleség, társ, édesanya lenni, és a fenti eseteket nem engedhetem meg magamnak. Nekem akkor be kell vásárolni, a családomat is el kell lássam ilyen szempontból. Illetve az egyéb ön-idő programok. Még ha a nyár szabad is….sajnos be kellett lássam, hogy megszűnt a terem, és akármennyire szeretném, ez idővel csak több „munka” lenne, ami sajnos rutinná is lett-abból kiégés lenne; nem ezt akartam végül, és még fiatal vagyok.
Úgyhogy több hónapos gondolkozás után így jutottam el Életem eddigi legnehezebb Nem-jének kimondására. És tudjátok mit? Mai napig szoktam azon gondolkozni, hogy mi van, ma még kicsit kitartok…..sorsdöntő lett volna. DE abban is biztos vagyok, hogy mégis jól döntöttem, hosszútávon. Nem a munkával volt baj, én nem ijedek meg a sok dologtól, de látjátok, van egy limit, amire rá kell észlelni időben, tudni nemet mondani és hálával a szívben, tisztelettel, a jót megőrizve időben eljönni.
Sajnos, ahogy látjátok, a színházakra ezek után sem éppen fényes időszak következett, úgyhogy visszaigazolásokat kaptam azóta, hogy mégiscsak jól döntöttem.
Az a Nem, az én későbbi jövőmre volt Igen. Lökdösött előre…
Én hiszem mindazokat….amiket leírtam a bejegyzés elején… és tapasztalom is, hogy megvan a tanulság idővel, megvan miért történt, miért úgy, hisz semmi sincs hiába. Valóban. Minden Nem értünk van.
kép:pixabay.com