Atrévete a vivir! Cualquiera puede morir…

Így nézhet ki az eredeti Füveskönyvedbe leírt két mondatod. Az a kis füzetke, ami sosem került elő…

Drága Frida!

Bizony hányszor mondtad is ezt és hányszor érezted az Életedben, amikor már nem is kellett mondani, mert egyszerűen e szerint éltél.

E mondatoddal Füveskönyvedből, a Rólad szóló kedvenc könyvemben találkoztam, két éve…Frida Füveskönyve, emlékszel? Meséltem akkor is róla Neked. Pontosan ezekben a napokban, két éve. Amikor gondtalanabb volt talán még az Élet, mint most. Amikor olyan voltam, amilyen én sem leszek többé már lehet. Joggal kérdezheted: visszasírom? És én lehajtott fejjel, sírva mondanám talán, hogy igen. Egy tekintetben biztos….

Előttem van sűrű szempillád, mélybarna fürtjeid, és rezzenéstelen, karakteres arcvonásaid. Előttem ülsz az ágy szélén, és meg sem kérdezed. Csak nézed, ahogy a fájdalomtól, ahogy szoktam, vergődöm az ágyban, mert megint nem tudok aludni. Úgy fáj. Nem kérdezel semmit, kezedben cigaretta, és elmosolyodsz. Rámutatsz a fali képre: ott van leányági ükunokád, akit, most már biztos vagyok, számomra küldtél le, hogy legyen számomra inspiráció, és Életem egyik „vezetője”. A legnemesebb, legtisztább, legfelemelőbb értelemben. Merthogy Ő is művész ám. Mint Te. Habár más vonalon.

Felülök az ágyon, és mit tehetnék, én is nevetek. Szenvedés és nyomor a köbön…

Tudod, sosem gondoltam volna, hogy igazad lesz. Amikor egyszer évekkel ezelőtt meglátogattál ugyanígy…azt hittem álmodok. Megsimogattad a homlokom, és azt mondtad, sose ijedjek majd meg, tudod, hogy megbecsülöm az Életem és kihozom belőle a legjobbat és legtöbbet, de hamarosan nemcsak a művészetek iránti szeretetben, hanem másban is osztozni fogok Veled. És majd megértem.

És bizony…. sosem dobtam el az éveim, sem a lehetőségeket. Minden percet megéltem, annak idejében, teljében és boldogságában, habár nem volt kegyes hozzám a sors. Szinte soha. És hány emberi Élet és sors van így? Ohohh, tudom én. Milyen Életek vannak……látjátok Ti azt fenn. Én, mindahhoz képest, áldott vagyok. És hálálom is!

Megéltem az álmaimat is, sőt, szinte csak azoknak és azokból igyekeztem élni. Miénk a világ, a mozgás szabadsága, ép test, ép lélek…vagy legalábbis dolgozunk ezen a harmónián. Az ember vigyáz magára, ahogy építi fel az Életét, egyre több olyan faktor jön be, hogy már van veszítenivalóm, és ezért még inkább vigyázok magamra. És arra, aki vagyok. Mert úgy voltam vele, ha magamra vigyázok, mindazokra is, akikkel belső világom telítem meg és ápolom. Az én bástyáim. Az „enyéim”. A Minden, a Világ. A végtelen univerzum.

Elhiszi az ember, hogy Őt és ezeket a stabil bástyákat nem érheti sosem semmi. Semmi…baj. Semmilyen visszafordíthatatlan dolog, amivel utána le kell élnie az Életét. Amire nem tud felkészülni. Hogy hiába törékeny….mégis törhetetlen. Hogy előbb utóbb összeér a test és lélek. Ebben bízunk. És mégis. Milyen buták vagyunk……és igazad van, ezt, senki nem érti meg, míg bele nem kerül. Míg nem törik… mégis.

515 napja. Amikor a semmiből…megváltozott az Életem. Ennyi napja élek én is, minden nap fájdalommal. Persze, tudom, hogy számolod… és pontosan tudod, milyen ez. Nem panaszkodni jöttem. Csak bevallani, hogy igazad volt.

Hogy sosem gondoltam, hogy két év után elolvasva újra ezt a könyvet, szó szerint a bőrömön érzem szenvedéseid majd minden sorát. Hogy összeköt bennünket, a művészi szemléletmód, az alkotás mohó vágya, és sajnos a testi fájdalmak is. Sorsod…mellyel mégis leéltél egy Életet. És az én utam, tán mégis sokkal könnyebb, mint a Tied volt/lehetett. De tudd, hogy habár nem hittem, most átérzem, mert valahogy így kell lennie, hogy azóta tényleg nemcsak érzem….mert át is kell éljem. Nap mint nap. 515 napja. A legborzasztóbb az egy év volt, amikor semerre nem haladtam, mára talán alakulok is, és igyekszem ezt nem sorscsapásnak venni. Ez egy feladat volt: és nem csak elengedni, keresni az okokat….mindent elkövetni Magamért, hanem elfogadni, hogy talán örökre így maradhatok. És annyira rossz- Számomra- hogy kívülről úgy látják, ép vagyok és egészséges. Olyan, mint rég. Olyan, mint mindig. Olyan, aki Én igazán lennék, de aki végülis, így is vagyok. És maradok. Leszek.

Végig sírtam a könyvet. De erősebben álltam fel utána, mint bármikor. Míg tudok. És lehet. Szó szerint. Mert megmondtad. És mégis példádon megmutattad, azt, ami követendő lehetne, nemcsak sok művész, hanem millió nő Életében is: azt az erőt, azt a tartást, hogy minden szerencsétlenség, minden deformáció, minden keserű élmény és csonkolás mellett….TELJES ÉS HASZNOS ÉLETET LEHET ÉLNI. Művészként és nőként is. Nem számít, mennyi megalázott helyzet volt, vagy kilátástalanság, amikor egy híd is csábítóbb volt, mint haladni az úton- megmutattad, hogy mindig az Életet kell választani, még így is, még ekkor is, mindenkor. Minden, a mi hozzáállásunk kérdése.

Tanulom nem másnak érezni magam. (Tudod, nem szeretem a „beteg” szót.)

Tanulom, és megyek előre az Utamon. Szó szerint…lépésről….lépésre….

Tudod, mit szoktam még mondani Neked-, ja igen, természetesen továbbra is a művészetek a vigaszom, ne aggódj, ebből nem adok lejjebb,- szóval azt szoktam mondani: amit ez a kedvenc könyvem Rólad is a leghitelesebben mutat: gerincig hatoló, zsigereket felrázó az, hogy minden fájdalmat és szenvedésed a művészetbe tudtad átkonvertálni.

Kreativitással teli földi Életed több mint inspiráló, emiatt a tény miatt, amit írok….emiatt járunk a csodájára…és nem telünk be ezzel. Több mint inspiráló afelé, hogy itt lenn, amink van, becsüljük meg, vigyázzunk rá és éljük meg legteljesebb, legigazabb, legnemesebb módján. Mert nem tudni mit hoz a holnap, lesz-e…..és úgy sem érti meg senki, míg át nem éli….úgyhogy úgy döntöttem, beállok a sorba:: mert egyénekként születünk, de sokan másolatként halunk meg,– Én nem akarok. És azt sem akarom, hogy kinevess, amikor kérezkednék Hozzád, de azt mondanád: „Ugyan már, Te meghalni sem tudnál, mert nem is Éltél még.„ Szóval összekapom magam.

Én is szenvedélyesen szeretek Élni, úgyhogy habár nagy kihívást kaptam, nem adom meg magam.

Küldöm kedvenc könyvem Rólad. Nagyon részletesen, hitelesen elhozza azt az időt, amikor még idelenn alkottál, és mindent, amivel szembe kellett nézz.


Azért is mondom, mert képzeld, elkezdtem a benne szereplő recepteket kipróbálni. Nagyon erősek a levesek. Annyira, hogy már megtanultak benne úszkálni az én keserű élményeim is. De legalább elnyomják azt az ízt, tudod….

Kérdezheted, hogyan lehet, hogy arról írnak, ami nincs is meg? Úgy látszik, mégis sikerült valamit megőrizni belőle….látod? A Füveskönyv… a Te titkod. A kis füzet, csak a Tied. Mindazzal, amiket csak Te tudsz. A legfontosabb két sort mégis kilestük és ezzel meg is adtál minden hasznos receptet a jövőre Nekünk: „Merj Élni. Meghalni bárki tud.”

Búcsúzom, drága Frida.

Így is tudom, elmosolyodsz soraimon, majd leteszed levelem és festesz tovább. Nem pocsékolod a szavakat. Úgy vagy vele…majd álmomban legközelebb meglátogatsz…

Várlak.

Maia

képek:saját

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on pinterest
Pinterest
Share on email
Email

Leave a Comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Tetszik a tartalom amit nálam olvasol? Iratkozz fel, hogy ne maradj le az újdonságokról!

A “Feliratkozás” gomb megnyomásával hozzájárulást adsz a hírlevelek fogadásához és elfogadod az Adatkezelési tájékoztatót

 

Örülök, hogy Nálam jártál! Amennyiben tetszett az itteni tartalom, iratkozz fel hírleveleimre, hogy ne maradj le az újdonságokról!

A “Feliratkozás” gomb megnyomásával hozzájárulást adsz a hírlevelek fogadásához és elfogadod az Adatkezelési tájékoztatót