Úgy látszik, elérkezett a hosszú versek kora. A mostani a Telihold-nál is hosszabb, de megéri végigolvasni...
Még ülni sem tudok, Hangom még csak "oá"-ban halljátok. Jaj, hogy mondjam el, hogy nem is éhes vagyok? Inkább kiabálok… Már hadd szokjátok. Fájok. Ülök az ágy szélén, A lábam még a földig sem ér. „Anya - bibis lett az ujjam hegye - gyere adj rá puszit, és már gyógyult is a helye!” Fájok. Ülök az ágy szélén, Tegnap az oviban nem engem kergetett meg Kis Pista, Nem szerelmes belém senki fia. Fájok. Ülök az ágy szélén, Megrándult a lábam. „Sebaj, bekenem egy kis kenőccsel, Aztán uccu neki újabb nagy erővel!” Bár fájok. Ülök az ágy szélén, Iskolába menni félek én. Kicsúfolnak, Lelkembe tipornak, Csak azért, mert valamiben jó vagyok, És annak belőlem fényt adok. „Talán velem van a baj?” „Jobb lenne hétköznapibb lenni?” Nem akarom csúfolódó hangotokat hallani! És ezen szavaitokkal, Bár nem is hinnétek, lelkemben milyen mély nyomot hagytok… Fájok. Ülök az ágy szélén, Utam merre vegyem én? Mit, hol tanuljak? Mivé váljak? Hagyjam magam bekebelezni e világnak? Kétségek közt vagyok, Fájok. Ülök az ágy szélén, Újabb reggel. Minek is voltam lelkesedve, Ha alkotni nem lehet semerre? Fájok. Ülök az ágy szélén, Újabb kudarc ért. Mindenhol csak a „nem” kísért. Miért is hiszek naivan mindenben? Hogy ez nekem majd megy, ha nem is az utamon haladok előre? De hogy jussak el a következő ajtóig? Hogy jussak el a célomig? Azt magamnak hogyan is fogalmazzam meg? Nehéz a lelkem minden szeglete, Egyre hosszabbak így a napok. Fájok. Ülök az ágy szélén, Hogy jutottam megint eddig? Miért kapom mindenből a morzsaszemeket? A legsötétebb sarkát, mindenből, amibe belekezdek? Szaggat, mar, tép, emészt… Mit is tudtam eddig a fájdalomról én? Csak egyre jobban belesüllyedek. Elfakulok… Fájok. Ülök az ágy szélén. Minden üres. Küzdök minden levegővételért. Felkelni sem akarok. Összetörve, összerogyva gubbasztok. Megölték a szívemet. Újraéleszteni ki tudja mikor megy. „Többé s-o-s-e-m!” Torkom szakadtából, szaggatottan, hang nélkül kiabálok… Istenem, de fájok. Ülök az ágy szélén, Gondolkodok. Ismét válaszút előtt vagyok. Magamat mégis összeszedtem, Ráment pár évem, de elértem. Most viszont megint itt ülök darabokra hullva… Tényleg sehová, senkinek nem kellek én? Csak megalkudva, meghunyászkodva, magamat photoshopolva? El vagyok keseredve. Egy újabb „nem-et” elviselni már nem bírok. Fájok. Ülök az ágy szélén. Imádkozok. Nos, megy még ma is, hogy a lábaimra ráállok? A fogalomról vajmi keveset tudtam én. Fájok… Sorstársak kígyózó sorába egy ideje be kellett állni, A fájdalomcsillapítók kezdtek sajnos a barátaimmá válni. Bizony megtanultam, Hogy mindeddig igazán sosem fájtam… Mégis, erre rászolgáltam? Bármi is ez, azt is tudom, fel már soha nem adhatom, Mert itt vagy velem, és ennyire szeretsz engem. Mert megtaláltalak, Másik felem. Hiába fájok… Együtt Veled már mindennél erősebb vagyok. Mindennel szemben kitartok és harcolok, Egy nap győzni fogok. Ülök az ágy szélén. Mellettem szuszogsz… ÉLŐ vagyok. Színekkel bensőm megfestve, Újabb ihletekkel telve, Szívem újraélesztve. Rám nézel, megsimogatsz és megkérded, hol fájok? Csend. Én csak Tőled egy mosolyt látok…. Keresném az érzést…de.. Már nem is érzem, hogy fájok.
kép:pixabay.com, saját szerkesztés: canva.com