Látjátok, régebbi a rajzom… tavaly akartam megosztani ezt a történetemet, mely a legnehezebb, de csak tologattam magam előtt… még mindig nehéz erről beszélni, pedig nem kell szégyellnem, és nem is az én szégyenem… Remélem, ha ezt felvállalom, enyhít a fizikai, lelki sebeimen, mindazon, amit magamban hordozok két éve már, és csak a családom tud erről…
Bátor döntés, de én megteszem.
A rajz szimbolikus jelentőséggel bír, már a címe is: mivel látszik, hogy az esőben nem táncol már a lány, hanem áll a lucsokban…és ázik. Az esőcseppek lelki könnyeim jelképezik, ami ezzel a folyamattal jár két éve minden egyes nap.
Nos, nem húzom tovább, leírom, kimondom, vállalom. Beteg vagyok. Nem szeretem így hívni magam, de a fizikális fájdalmat leginkább betegséggel azonosítjuk, nemde? Bár, esetemben, Diagnózis nélkül vagyok az. Így, orvosi szempontból megoldás nélküli is az esetem… Nem tudom, mi bajom. Hogyan segítsek így magamon? Annyit érzek csak, sajnos azt viszont minden nap, hogy fájok… fájok…fájok.
Kezdjem az elején, igaz? Először is ott kezdem, hogy rengeteg mindenre megtanított ez a baj, ez a sok fájdalom, és a teljes élet átértékelődik. A fontossági sorrend, az élet ritmusa és stílusa, minősége. Azt, hogy sokkal erősebb lettem, mint gondoltam bármikor, azt ennek a bajnak köszönhetem. Még, ha ingadozó is és hullámzó lelki hozzáállásom. Kinél ne lenne az? Azt is fontos kiemelnem, hogy a betegség nem szégyenletes dolog, és teljes mértékben együttérzek azokkal, akik bármilyen hasonló problémával néznek szembe nap mint nap, hiszen mondom, sajnos egy vagyok közülük. Ezt, teljes igazán, teljes mértékben senki nem tudja soha megérteni, átérezni, míg – és mert nincs benne. Szóval, mélyen empatizálok azokkal, akik fájdalommal élnek és vívják harcaikat. Mint én is.
Nagyon sok ismerőst meg fog lepni ez a cikkem, hiszen titkoltam ezt a dolgot, mert szégyelltem. Ez az igazság. Pedig kiemelem: a betegség nem szégyen, de amit kaptam sok orvostól, – tisztelet a kivételnek -, akiket pedig azért kerestem fel, hogy segítsenek… az maga a szégyen, tehát nem az, ami történik, hanem, hogy mai napig nem tudják mi a bajom és még meg is aláztak közben. Pedig, ha valaki, én, mi, a családommal elkövettünk, s követünk magam miatt MINDENT, amit csak lehet!! Pénzt, teret, időt nem sajnálva! Most viszont úgy döntöttem, beszélek erről, mert nem megy tovább magamban tartani. Most, hogy Édesanyám, legnagyobb harcosom ebben a témában elment… szeretném ezt vállalni, mert nem szégyen, vagyis nem az enyém… És nem is ez a lényeg. Itt nyomja a mellkasom, hogy „emberek, nem látjátok, csak én tudom: mennyi és mily intenzív fájdalmakkal kell éljek…”
Nem sajnálatot szeretnék magam köré, mert mára… én magam, a magam utánajárásának köszönhetően, és mert nem adtam fel a kutatást, és nem nyugodtam bele a helyzetembe, és nem akarom elfogadni… nagyjából sejtem, mi lehet a baj… és megpróbálok majd belőle kijönni. Nem könnyű és nem rövid, de ebben kell hinnem! Szóval, nem akarok magam köré sajnálatot, de lehet sokaknak lehet tanulságos a történetem.
Sosem „hajtottam” az életet, nem éltem hedonista módon, nemes, tiszta, jó szándékú életet éltem mindig is. A tehetségeimnek élek. Ezeket szerettem volna mindig is felszínre hozni magamból és ebből adni másoknak. Mindig mozogtam, táncoltam, mindenem a művészetek, és főleg: a színészet igen fontos lett számomra.
Megtanultam az életet még inkább értékelni, mert valóban cipelem minden nap a keresztjét, amit senkivel nem osztottam meg, csupán a családdal. Nem véletlenül látszottam sokszor kimerültnek, nem véletlenül vonultam vissza, és nem véletlen, hogy „sérültnek” mondtam magam, ha sántikálni láttak; annál sokkal több vagyok: két éve egy ismeretlen eredetű betegség támadott meg.
Egyik napról a másikra, felkelés után azt éreztem, hogy nem forognak a térdeim. A jobb oldali csak-csak bejáródott, de a bal oldalam nagyon nehézkesen mozgott. Először nem estem pánikba, folyamatosan sétáltam vele, lassan mozgattam, azt hittem, csak túl lettek erőltetve valamiért, próbáltam újra táncolni, amely innentől azonban, ha ment is, nagyon darabosan. Természetesen, ez hatalmas csapás nemcsak egy színésznőnek, hanem eleve egy olyan habitusú személynek, mint én. És egyébként is, mindenkinek nagy érvágás lenne. 10 nap után orvoshoz fordultam, kivizsgálásokra jártam, az ország több pontjába, a legjobb specialistákhoz fordultam, magánkezeléseket vettem, de nem javult az állapotom, sőt, csak romlott. Közel egy évig éltem a bizonytalanságban, senki nem tudta mi a baj, miközben azt kellett megéljem, napról napra, hogy testem cserbenhagy, folyamatos izomgörcseim, idegbecsípődéseim vannak, és a végtagjaim annyira legyengültek, hogy alig tudtam járni, nem bírtam a hosszú álldogálást sem, zsibbadtak a végtagjaim, és a bal oldalam szinte teljesen görcsös és merev lett.
Nem lehet Covid maradvány, mert az egész előtt kezdődött ez nálam. Nem sokkal, de pont előtte.
Munkám mellett, titokban jártam vizsgálatokra és kezelésekre. Egyszer, még kórházba is kerültem 8 napra. Kétségbeesett harcom vívva, a lelki teherrel, amit ez jelentett, egy idő után depressziós is lettem, hiszen nem tudtam, mi vár rám, mint az sem tudom, mi ez, ami a baj velem. Nem tudom azt mondani, hogy meggyógyulok hamar, vagy talán így maradok? Így is nagy fájdalom volt nekem állandóan nézni, ahogyan a családom harcol velem. És nem tudnak ők sem segíteni. Azon túl, hogy minden nap fizikális fájdalmakkal is élek.
Magammal szemben is türelmetlen vagyok sokszor, sokáig nem volt rendben a lelkem, bár ez érthető volt… Ha nagyon elővett a fájdalom, magam is alig tudtam ellátni. Nehezen mozgok, lassan mosok hajat, nem tudok hajolni, a gyors és hirtelen mozdulatok kizártak, aludni is kifejezett testhelyzetekben tudok, nem bírok cipelni terhet, így bevásárolni is alig tudok, és habár nem vagyok mozgáskorlátozott, annak legismertebb fogalmában, én mégis így éltem meg, és próbáltam arra az életre rendezkedni be, ami ezzel jár. Ezt elfogadni, és elviselni. Az elfogadhatatlant. Bár sosem adtam fel, és ebben a legnagyobb köszönet a családomé és a Páromé. Valamint később, ezért fordultam jobban a spiritualizmus felé is, ahogy itt említem.
Két év alatt 38 orvosnál jártam, különböző szakterületeken, tettek, tologattak ide-oda, feszegettek, összecsomagoltak, kibogoztak és mégsem leltek semmit. Addig, hogy már elhittem: magamban, az agyamban van a hiba. Ami NINCS és ez biztos! Mindenki csak megalázott vagy nem vettek komolyan. Csak annyit mondtak: hiszen fiatal szervezet vagyok, magamtól is tudni kell regenerálódni. Igen, külsőleg csak ezt látjuk: fiatal szervezet, hogy történhet akkor ilyen?
Az orvosok, tömérdek gyógyszer, és több liter magamra kent kenőcs után a természetgyógyászat felé fordultam, majd a kínai orvoslást is kipróbáltam, mígnem eljutottam a szó szerinti ördögűzésig: eredménytelenül. Semmi nem járt nálam hosszútávon ható sikerrel. Csak tünetet kezeltem és nem az okot szüntettem meg, amit senki nem mondott meg, hogy mi, pedig mondom, nem egy területen nézettem meg magam az elmúlt két évben. Jelenleg szinten tartom az állapotot, vannak jó és rosszabb napok, tornázok, sétálok és masszázsra járok. Illetve, sejtem már, mi lehet ez… A legborzasztóbb, hogy nagyon hosszú ideig komolyan sem vettek, mert külsőre nem látszik semmi, azaz lassabb és darabosabb a mozgásom, de ha nem erre figyel az ember, nem veszi észre, hogy van valami baj. Hányan hordjuk így az élet terhét…és senki észre se vesz valamit ebből.
Mivel semmi nem használt huzamosabb ideig, így hátat fordítottam egy időre mindennek, majd ismét elkezdtem kutakodni, és még mindig csak gyanú, de már sejtem mi lehet a baj. Hogy miként tudok magamon segíteni, ez a jövő kérdése. De meg fogom tenni… az viszont nem lesz kérdés! Jelenleg így vagyok kénytelen folytatni az életem. De! Van Élet! És ahogy a Mindenség elmélete c. filmben is elhangzik: „Míg élet van, remény is van!” Majdnem végleg megtört a lelkem ebbe az egészbe, de az utolsó percben megmentettem és a szeretteim nélkül ez nem ment volna.
Nem tudom már igazán, merre forduljak, miben higgyek, de ebbe mégsem lehet belenyugodni!
Teljes életet szeretnék élni. Hinnem kell a gyógyulásomban, melyért eddig is minden szinten megtettem mindent, mert másként ez nem megy.
Semmiben nem lehetünk biztosak. Egy élettörténetet tudunk alakítani, de igazából nem mi írjuk, így nem nyilatkozhatunk róla.
Nem adom fel, kitartok. Hiszek a jóságban, a szeretet erejében, a csodákban is. Ha mindaz, amit megteszek magamért nem lenne elég, ezek akkor is szívem hitében égnek majd, hogy folytassam utam és menjek előre.
Szívből köszönöm a támogatást a családomnak, a Páromnak és mindazoknak, akik segítenek rajtam!
A rajz saját.
Érdekel több élettörténet? Katt IDE