Világ életemben hittem benne, hogy a szeretet és a jóság győz mindenek felett. Az a hit és a lelki erő, amiért meg is dolgoztam és amit kaptam belső alkatomhoz, minden nap véghezviteléhez… (néha már tényleg nem tudom, honnan jön belőlem ez, hogy nemcsak magamnak elég, de a környezetemben is szét tudom ezt hinteni…) mindig kitart bennem, talán éppen csak arra a napra, de lehet most előre tervezni? Nem igazán, szóval ez több, mint elég. Én hálás is vagyok jelenleg azért a stabilitásért, minden szinten, ami jelen van az életemben. Nem volt ugyanis mindig így, főleg az elmúlt években.
Gondolom, sajnos szinte minden második embernek, aki engem olvas, kihívásokkal tarkított az élete… nekem is rengeteg nehezítés, kihívás volt/van az életemben, és fiatal koromhoz képest, sokkal több mindent át kellett élnem mostanra, mint kortársaimnak. Sok volt a bánat, a szenvedés, a veszteség, a könny, a csalódás… és mégis … a fájdalom olyan, mintha egy mosollyá szelídülne, és minden megnyugszik idővel és a helyére kerül. Nem változik talán semmi, csak… elfogadsz…. és megérted az értelmet.
Ugyanakkor rengeteg áldás, bőség, boldogság is ért: a családi indíttatás a legbiztosabb alap, amit kaphattam, az, hogy mégsem vagyok sosem magam, hogy sok álmom megvalósult, de mindegyikért én dolgoztam meg mégis, semmi nem hullott csak úgy az ölembe. És ezért is hálálom és ezért is értékelem borzalmasan őket. Valamint, tán még olyan megtapasztalások is értek, melyek másnak sosem jutnak ki e földi életében.
Szóval, talán úgy tudtam mindent nemcsak túl – hanem megélni is, mert hittem. Hittem és eszerint éltem. A szeretetben, a jóság erejében, hittem, hogy van egy felsőbbrendű erő/spirit is, ami figyel minket, terel, és vigyáz. Arra, hogy önmagam maradjak és az utat járjam, amire vállalkoztam, tán még azelőtt, hogy leérkeztem ide. Azt mondják, csak annyit kapunk és vállalunk, amit tudnak fenn is, hogy elbírunk. Büszkeséggel tölt el, mert akkor én ezek szerint a szemükben nagyon erős lehetek. Örülök, ha így gondolják, még ha néha én magam sem tudom már, hogy vagyok-e olyan erős. Hogy mire vagyok képes? Hogy van-e határ vagy valóban a végtelen horizont, mely „limitet szabhat?” Hittem jó és rossz energiákban, kérdés ki, mivel „köt” szerződést… vagy felismeri-e és időben, amikor a másik oldali energia érkezik az életébe…. (?)
Minden döntés kérdése, igazából okolhatunk körülményt, más tényezőt, minden rajtunk és a döntésünkön múlik. És az időzítésen. Ezt a legnehezebb elfogadni, de valamiért mégiscsak akkor történnek a dolgok, melynek akkor van az ideje, de később jövünk rá erre a „valamiért” okra.
Világ életemben hittem a csodákban, a mágiában. A mágia, mint pozitív értelmű teremtés. Varázslat, mely békét, örömet, megelégedést hoz a szívembe és lelkembe és megtelíti azt, és szinte túlcsordul az érzelem bensőmben, és annak az érzete: hogy teljes vagyok és mennyi mindenem van, amiért hálás lehetek. Hittem a jószándékban és hittem a szívem szavának. Mindig odafigyeltem arra, hogy mit súg a lelkem és aszerint cselekedtem. Viszont más dolog hinni valamiben, és más ténylegesen elhinni és megérteni. Erre akkor jöttem rá, amikor elkezdtek a kívánságaim, vágyaim egyszer csak valóban megvalósulni, olyanok, amiket ki sem mondtam addig hangosan, nemhogy mással megosztottam volna, vagyis „valaki” mégis hallotta… és megteremtődött. A semmiből, vagyis szívem halk óhaj – sóhajából az életem lett…. a kívánságok valóra válásának helyszíne és színtere. Szembejöttek velem a tiszta szándékkal és érzésből született „teremtéseim.” Az élet, a dolgok, az érzések utolérték a gondolatokat. Először ijesztő. Mert szembetalálod magad az Univerzum és ettől is nagyon dologgal: a saját erőddel, ami eddig is ott volt, de nem használtad talán, vagyis nem tudatosan. Addig is hittem bennük, de amikor a kipattant idea víziós képéből megvalósult esemény lett, amit szerettem volna azt tényleg bevonzottam – akkor nyert életet, értelmet igazán. Akkor már „nemcsak szóban hittem”, hanem mivel átéltem, megéltem, megtapasztaltam… nemcsak hittem benne, hanem tényleg elhittem. Mert akkor már benne voltam, része voltam. Igazából ekkor hiszi el az ember, ekkor érti meg a csodákat. És saját megvalósult álmainak erejével is ekkor szembesül. Ekkor jön rá: „Jé, tényleg van teremtő erőm?” És ezután eldöntheti, használja-e vagy mire azokat. Engem minden esetben a tiszta szándék és érzés vezérel, ahogy fentebb már írtam. Szívből való létezés. Nem tudnék hideg, számító módon és önzőnek, csak magamra gondolva „teremteni”. Inkább mindig mindenki másnak is azt a békét és megnyugvást kívánom, ami jelenleg az enyém. Hogy több, meleg otthonom is van. Hogy mehetek a világon bármerre, barátok fogadnának, hogy jólesik az a kényelem, mely általam megbecsülve, minden nap az életszínvonalam szolgálja. Hogy józan tudok lenni, mégsem fordítok hátat sosem a szívemnek se. Hogy független vagyok és szabad. Hogy nem kell másoknak kiszolgáltatva élnem.
Mindig érzékeny és empata voltam másokkal, másokhoz, de arra is rájöttem, hogy fel kell állítanom a saját határaimat, és tartani is azokat, mert akkor más se fogja betartani a határaim, ha én magam nem. Megértettem, mit jelent, hogy empata vagyok, mikor pár éve egy ismeretlen eredetű fájdalomlabirintus indult el bennem…. és akkor értettem meg, miért kaptam, jelezte a testem: mert mindig, mindenkitől átvettem a terheit, és cipeltem vele, avagy sokszor helyette. Jelezte nekem a szervezetem, hogy ne tegyem ezt tovább, mert megbetegítem saját magamat. Nem kell másokért mártírkodjak. Most értettem meg és gyógyítom magamat, minden szintű fájdalmakból, ez is most nyert értelmet, mert hittem az öngyógyításban, de míg magamnak nem csináltam, ez csak lufiba fújt hit volt addig.
Ekkor döbbentem rá, hogy hiába mondtam, nem hittem a benső erőmnek, mert csak most mutatja, kezdte le megmutatni magát igazán. Nem hittem ezen „képességemnek”, míg egy éve el nem vesztettem édesanyám, és annyira érzékelem továbbra is a jelenlétét, és érzékelem a védelmet magamon, történhet bármi, hogy ideje volt komolyan vennem, mindazt, amiben eddig csak mondva, de hittem.
Természetesen mindig vannak rosszabb napok… de aztán mindig érkezik egy olyan fénysugár is, mely visszahoz egy csodás, nyugodt érzésbe, hogy minden rendben lesz, mert egy sokkal nagyobb rendű és szintű védelem alatt állok. Persze, mindig mondtam: „Oh, hogyne, én értem és biztos így van, hogy a lélek tovább él, és akik elmennek, csak a teste kerül elföldelésre”; de akkor hittem el igazán, amikor ezt megtapasztaltam most anyukám révén.
Én voltam a legnagyobb szkeptikus azzal kapcsolatban is, amikor azt hallottam: van olyan szerelmi kapcsolódás, amit úgy hívnak, hogy ikerláng, meg duál pár, meg, hogy valakivel annyira egy vagy…. mert a lelketek egy, csak külön testben, de mindig érezni fogod. Persze, bólogattam…. aztán… elért hozzám egy ilyen mély kapcsolódás. Erre értettem, hogy valaki soha nem tapasztal meg ilyen jellegű kapcsolatot, de nekem megadatott. Kevés ideig tartó öröm volt benne, de annál mélyebb volt. Csak az én részemről tudok nyilatkozni, de hogy ma már nem vagyunk együtt, de mai napig érzem a másikat, az is biztos. A valóságban hozzám sem szól, álmomban pedig mindig kommunikál velem. Érdekes dolgok ezek igaz? Felkavaró…. aztán ezt is elfogadod. Én, még büszkén vállalom is, hogy romantikus, csöpögős filmeken nőttem fel, és hiszek a Darcy-m létezésében, de mégis, amikor ezt megéltem, teljesen átalakult a szerelemről és addig a kapcsolatokról gondolt minden ideám. Mert az ilyen jellegű megtapasztalás felülírja. Mert ilyen egyébként is egyszer van az életben, azért is ilyen ritka, és nagyon kevesen ismerik fel, vagy adatik ez meg. Érzed, hogy átalakul, de ez egy örök kapcsolódás, valahogyan mindig egységben leszel azzal a másikkal, mindig ott marad köztetek ez a kapocs, ha együtt nem is vagytok. Történhet bármi, lehet távolság, lehet szakadék, lehet nulla kommunikáció… érzed… őt… és ezt az érzést. Nem tudod elnyomni, nem tudod visszautasítani, nem tudod irányítani.
Szóval akkor kezdett értelmet nyerni ez az „álmomban hallom, érzem tisztán dolog”, amikor már több ember nem volt az életem része, mégis így kommunikált velem. Anyukám többször jön és álmomban megmutat valamit, amit keresek, és másnap valóban ott találom meg; megálmodtam a mennybe menetelét, és többször volt olyan, amikor arra keltem fel, hogy rám nehezedik valami, és annyira nyom, hogy már nem kapok levegőt, olyan volt, mintha angyalszárny lenne: ő volt az, még most is, ennyire vigyáz rám. Egyszer „magába is ölelt”, és valóban ezt mondta életében: „Magamhoz ölellek elengedhetetlenül”. Ez volt a szava járása nekem. És valahol félelmetes, mert többször olyat látok, amit nem szeretnék, mert keserű, nem akarnám látni. De mégis. Mert úgy gondolják, hogy nekem azt látni, érezni kell…. a felszín alatt. Van, aki titkol valamit, de nem tudja, mert álmomban megálmodom az igazságot. Persze ez nem olyan gyakori és csak nagyobb, jelentőségteljesebb életeseménykor van így, ne higgyétek, hogy minden nap. Van, amikor több hétig sem „látogat” meg senki. Ekkor élvezem is, mert minden energiám magamba tudom fektetni, mert ezek nagyon energiaigényes állapotok. Viszont mindig érzem, hogy biztonságban vagyok. Ma már nem félelmetes ez nekem, bár valóban gyakran jobb lenne, nem érezni… ennyi mindent….. vagyis kevesebbet.
Valóban nem hittem a teremtéseimben sem, amíg meg nem valósultak, és mindig akkor, amikor lemondtam róla, amikor elengedtem…. úgyhogy most már kénytelen vagyok. 😊 Most azt az életet élem, amit teremtettem magamnak, és folytatom tovább. 😊 Tiszta szívből és szándékkal. És… mert működik, mert megmutatták.
Fura, igaz? Hiszed, hiszed, hirdeted…. aztán amikor ott állnak előtted…. a dolgaid, a vágyaid, akkor nyer értelmet. Akkor hiszed csak el igazán. Persze… minden ember saját megtapasztalásán hisz és tanul. Mert ott a remény… de az, hogy hiszel benne, vagy megértve hiszed el igazán és teremtesz tovább… két külön dolog. Mindenki meg tudja tenni, majd rájössz. 😊 Azt az életminőséget és színvonalat magadnak megteremteni, a stabilitást, azokat a faktorokat, azokat az embereket, amiket, akiket szeretnél magad körül és amit megérdemelsz. Megkapod azokat, amik melegen tartanak, és „tisztának” őriznek meg ebben a világban!
Minden akkor nyer értelmet és értéket teljes valóban, amikor látod magad előtt megvalósulni, amikor érzed magadban. Hinni azt jelenti, hogy már akkor hiszel benne, amikor nem látod. Szól a mondás. Talán igaz ez arra az időre, amikor még „mondtam”, hogy hiszek benne, viszont kicsivel több, mint egy éve értelmet nyerve és egy magasabb szintre jutva önfejlődésemben jutottam e másnak talán blődségnek hangzó megállapításra. Tágult elmém, és lelkem magasabb szinten rezeg, sebeim gyógyulnak, szívem még mindig tud szeretni, annyira, hogy képes mai napig érezni és ráhangolódni olyanra is, aki lerázta dobbanását magáról… finomodik a tisztánérzésem, muszáj vagyok komolyan venni ezt a dolgot, és vigyázok is rá… már nem vállalok senki helyett terhet, de együttérzek mindenkivel, tanácsolok, aki igényli, de nem akaszkodok más nyakára, nem akarom az életét mindenáron helyette megoldani. Tisztelem a lelkem határait, hogy más is tisztelje azokat. Így tudok egyensúlyban maradni. Ezért nem lehetek elég hálás. Hogy idővel csak bölcsebb lettem, és mégis mindig önmagam maradtam. Világot megmozgató dolgok részese voltam, egy olyan generációban nőttem fel, melyek „lázadó” szívei mindenhol dobognak a mai napig, kaptam képességet alkotni kreatívan, művészetek iránti érzékenységét és tudást, adottságot; kaptam képességet, hogy nagyon könnyen tanulok nyelveket… ezek mind-mind kapuk nekem a világra, és meg is nyitják előttem azt. Úgy, hogy szívembe bele is fér az egész. Mi lenne hát panaszom?
Ezeket mind tudom fejleszteni, tovább teremteni, növekedni bennük, alattuk, általuk…. és meg tudom osztani. Ez jelenlegi életemben az egyik legnagyobb ajándék. Ez az oldal. Mert nem hittem volna sosem viszont az, ami most is megadatik: hogy százokhoz fogok tudni szólni A Lélek szirmain keresztül. Akármelyik felületen. Úgyhogy köszönöm Nektek, mert bizonyítékai vagytok annak, hogy a kimondatlan álmok igenis megvalósulnak, ha tiszta szándékkal és szívből teremtjük meg őket! Most olyan egyensúly van bennem, amihez csak én tudom milyen rögös volt az út és nehéz, de talán, ha még inog is néha alattam, a táptalaja erős és megtart. Felszínen tart.
Nagyon jó érzés, hogy amit itt alkotok, az fennmarad utánam, és mesél. Egy életről… egy lélekről. Az enyémről. Mindenkinek. Maradandó emléket hagyok magam után… és nagy megelégedésemre szolgál, hogy megoszthatom veletek a gondolataimat! Csodás érezni, hogy sosem vagyok egyedül! Csodás olyan visszajelzést kapni, hogy a meditációimmal, könyveimmel mennyi otthonban vagyok otthon és jelen! 😊 Hogy tudok nektek is segíteni és adni! És visszakapom a szeretetet tőletek. Mindenki csak abból tud adni, ami belül, magában hordoz! Örülök, hogy a bennem lévő kreativitást át tudom adni és ti értékelitek!
Röviden?
Hittem, hogy hiszem?
Igen.
Értettem? Csak most kezdem ….. és tovább táplálom… teremtem. Az életem.😊
Ámen
Összegzés:
Nem hittem el, hogy a szerelem megszépít, míg nem tapasztaltam magamon.
Nem hittem el azt sem, hogy annyi örömkönnyet is elhullajtok életemben, melyek mind beleolvadnak az arcomba, és kisimítják a mély redőket rajta. Míg nem valóban így éltem több évig…
Nem hittem el, hogy a szeretet gyógyító erő lenni, míg szó szerint a saját testemen és bőrömön nem tapasztaltam. Nem ismertem erejét, míg nem egyedül ez, az igazi, tiszta szeretet maradt mindig az, ami felemelt engem a földről, akárhányszor „oda juttattak”….
És nem értettem mi az, hogy minden betegség lelki eredetű, míg nem elkezdődött egy olyan folyamat, melyben ahogyan kezdtem leadni a stresszt és letenni a lelki terheimet, úgy könnyebbült meg a testem is fájdalmai alól.
Nem értettem, mi az igazi munka, míg el nem kezdtem a színházban dolgozni. Nem értettem, mi a feltétel nélküli szeretet, míg el nem mentem egy koncertre…. míg nem láttam, hogy hat ember történelmet ír, és általuk megtapasztaltam, hogy ez korlátlan, időtlen, határtalan és örök… és mai napig büszkén e generáció része vagyok, immár 20 éve…. és amíg nem láttam 40 évig a szüleimet egymás mellett.
Nem értettem, hogy mit jelent az örökérvényű érzelmi kapcsolódás, amíg megtaláltam egy olyan embert, akivel testben-lélekben egy voltam, és tehetek bármit, anélkül, hogy kérném, mai napig érzem… őt.
Nem értettem, mi az öröklét, amíg anya el nem ment, és nem tanultam meg vele, hogy semmi nem változott azzal, hogy eltávozott ebből a világból, sőt, csak gazdagabb lettem és mai napig érzem őt is: vigyáz rám. Nem értettem, mi a spiritualitás, míg el nem kezdtem a saját bensőm gyógyítani – a saját meditációimat használni, és működött. Nem értettem, bár „hirdettem”, hogy a belső hangom követem, amíg egy nap valóban érkezett az a belső vezetés: álmok és megérzések útján, amik közeljövőben valósággá váltak.
Nem értettem meg, hogy mit jelent empatának és hiper érzékenynek lenni, amíg nem jöttek az álmok…. és míg el nem fogadtam e képességem, mely mostanra finomodott ki. Nem értettem, miért jönnek olyanok, akik a való életben már nem is szólnak hozzám, de álmomban igazat kommunikálnak le felém….
Nem fogtam fel, mi az, hogy semmi nem véletlen, mert én mindig terveztem. Aztán évekkel később megértettem…. a meg nem kapott válaszok megérkeznek, amint a témakört elengedem…. míg nem láttam, hogy minden összeér egyszer… s akkor megértettem. Végig hittem mindben, de csak ekkor nyert értelmet igazán minden.
Kép: pixabay.com +saját szerkesztés