Szóltam magamban, mikor felálltunk a darab végén. Na, de ne szaladjak ennyire előre.
Nem tagadom, hiszen Nektek is írtam róla, hogy vártam nagyon ezt az előadást. Márfi Márk monodrámájának immár kétszemélyes folytatását, egy halogatott beszélgetést Anya és Fiú2 között, a LASSAN-t. Itt írtam róla, s el sem hiszem, hogy ez már több, mint 4 hónapja történt. S végre sikerült megnéznünk.
Az ember, az alkotó magának is megugrandó kihívást állít fel, ha valamit elkezd, letesz egy nívós minőségű alapot, s azt szeretné folytatni, fokozni… Nem kis bátorság és nyílt szívűség kell ahhoz, hogy az ember kiadja magát, s a szeretteit. Lebontani szépen a falakat, aztán erről nemcsak írni, hanem beszélni is tudjon, majd ennek adjon életet. Hogy aztán kiderüljön a feedbackből, mennyi ember életében vannak kísértetiesen hasonló események, beszélgetések, amik megtörténnek, csak mi „letudjuk” azt a négy fal között. Pedig valóban felszabadító beszélni ezekről. A valóságról. Az életről. Ami bizony nem habos-babos és rózsaszínes, happy endes piskóta. Én fontosnak tartom ezt. A saját könyveimben is. Nem „elrepíteni” kell az Olvasót, hanem pont a földön tartani. Valós dolgokról írni, mai, minket foglalkoztató témákról. Olyan érzésekről, helyzetekről, belső vívódásokról, felismerésekről, amik mindőnk életében, családjában vannak. A színház ugyanez. Úgy érdemes kiszólnia, ahogyan nyíltan nem sokan merünk. Mindezt azért, hogy a néző ne csak nevessen, hanem tovább vigyen magában valamit, akár egy szemcsét, azt az üzenetet, mely magot ültet el benned, s segíthet túlélni a mindennapokat, vagy feldolgozni egy veszteséget.
Márk pedig érezhetően a nézőiben is elültette a folytatásra való igényt. Hogy előre várjuk. A TELIK után szinte biztosra tudtuk, hogy amit kapni fogunk, az szinte a levegőben megérinthető valója lesz láthatatlan érzéseknek. Mély, hosszú, halk sóhajoknak. Csendeknek. Elfojtott, keserédes nevetéseknek, akárhányszor saját életünkből felsejlik előttünk valami majd az ő történetét hallgatva.
Minden esetleges „elvárás” kipipálódik azonban, egy igen méltó folytatást készített a TELIK után. Ebben csodálatos partnere Für Anikó, aki egy felejthetetlen Anyát hagy nekünk emlékül. Érződik a színpadról a szeretet, a tisztelet, az egymásra figyelés. Páratlan kettősük valóban eléri azt, hogy rögtön belehelyezkedjünk ebbe az intim, bensőséges, bizalmas, családi párbeszédbe. Engem konkrétan első perctől berántottak. Ugyanis végig egy olyan élethelyzetben zajlik a cselekmény, mely kísértetiesen hasonlított egy nálunk megéltre: amikor én is az Anyukámmal ültem mindig a konyhában, s beszélgettünk. Mindenről. Őszintén. Míg főzött, vagy olvasott, vagy valóban… fejtette a keresztrejtvényt.
Két szék, egy asztal. Minimális díszletelem, kevés mozgás, amik viszont mind azt segítik s erősítik, hogy megértsük: itt minden szónak súlya van. S maradandó ereje. Fontos, hogy erről ne legyen elvonva a figyelmünk. (Itt kiemelendő a rendező, Bagossy Júlia szerepe is, s az alkotó csapatuk mögött állók támogató háttérországa, akik nélkül valószínű nem lenne ennyire egységes harmóniában az egész előadás). S mi nézők pedig csak fogadjuk be az olykor édes, olykor sós, olykor keserű szavakat. Minden úgy van „megkomponálva”, hogy nincs olyan érzésed, hogy egy instruált, minden mozdulatában megrendezett előadást látsz, annyira természetes az egész. Nem azt írom, hogy könnyed, mert ez az előadás mélyen húsba maró, lélekig hatoló, tehát nem lesz mindenkinek, végig könnyed. Mégis… ettől értékes, mert megkapod a „feloldozást”, hogy visszahallasz mondatokat, amiket nektek kellett volna otthon kimondani… s mégsem ment, vagy nem volt rá idő, vagy elkéstél vele… Itt megkapod a löketet, hogy kimondd. Megtapasztalod, hogy a csendnek is mekkora ereje van. S még jobban esik, amikor egy-egy szó, vagy enyhet adó mosoly a színpadról körbeölel.
A két színészt fürkésszük, színpadi mozdulatlanságukban néhol, az én lelki szemeim előtt aktív mozgás ment: nálunk, a mi családunkban hasonló, vagy akár konkrétan, szó szerint megtörtént jelenetek játszódtak le, szóval bennem/előttem végig ment, a saját szereplőimmel a „mozi”. LASSAN. S nem lehetett előle elfutni. Drága Anikó egyes megszólalásaiban szinte, sőt, nem szinte: Anyukám hangján hallottam mondatokat megszólalni. Láttam az arcát, hallottam a hangját, ahogy nekem mondta régen ugyanazokat, vagy mondaná esetleg ma. Aztán elkezdtek leomlani még jobban a rétegek: párhuzamosan futott előttem, bennem a látott, s saját családunk sztorija egymás mellett, majd egymáson, végül eltűnt a komplett „vonal”: olyan érzés volt, mintha a saját történetünket néztem volna. Azt kívántam, bárcsak ne úgy ülnénk a nézőtéren ott többen is, akik már tudják, milyen elveszíteni egy Anyát… akár fiatalon, mint én, vagy később: ez akkor is egy pótolhatatlan veszteség. Viszont megtanultam e 80 perc alatt még inkább becsülni minden percet, s hogy a veszteségben is az életet kell ünnepelni. Azt az időt, amíg itt vagyunk. Amíg együtt vagyunk. Amíg tehetünk. Amíg élhetünk. Szóval, kezdjetek el élni! Kezdjetek el kérdezni, beszélgetni! Kezdjetek el őszinték lenni! Magatokhoz, s egymáshoz!
Remélem sokótok elviszi családtagját, úgy, ahogy én is tettem, s elindul egy új kommunikációs vonal családon belül. Nálunk működött. Nem véletlen éreztem, hogy ennek az előadásnak lesz ereje. A mi életünkben biztos. S most. A két színész nem játszott, hanem átadott, ettől volt hiteles, s ez sokkal nagyobb dolog, mintha „el akartak volna játszani két szerepet”.
Az előadást március 8-án mutatták be a Lóvasúton – Budapesten, s már Barcelona-t is megjárta, hatalmas sikerrel. A sikernek a kulcsa pedig az egyszerű őszinteség. Csak a Te nyitottságod kell hozzá, hogy befogadd. Ezt a történetet, amely idekinn a színpadon kívül sokunk sorsa s ugyanolyan valósága lehet…
Azért az is mindenképpen egy adott előadás (s alkotók) átütő erejéről ad tanúbizonyságot, hogyha az adott darabot megelőző, s majd azt követő drámái címeinek az érzését hagyja a nézőben hátra. Mivel azon túl, hogy valóban minden szempontból méltó folytatás született, az volt a végén az érzésem: „Oh, milyen gyorsan TELIK ez a LASSAN, bárcsak lenne még TOVÁBB…”
Legyen TOVÁBB!
Várjuk!
Következő időpontok s jegyvásárlás: Itt
Képek: Simándi Nóra és Pec Tamás
Művészetterápiáról nálam bővebben: Itt