Íme a következő darab, A fény forrása címmel, a Nő az ablakban c. vers-sorozatomba. Itt vannak azt ezt megelőző versek: az első, a második, és a harmadik .
Elengedtél…
Elengedtelek…
Ez hogy lehet?
Mi történhetett?
Hogy jutottunk ideáig, mondd meg?!
A történtek alatt összerogyva, a jövőmről így mit sem sem tudva,
Még fel sem eszméltem,
De addigra darabokra hullt szívemet ismét felemelted,
Hogy összeilleszd és eloszlasd a kételyeket:
Nem lehet helyünk, csakis egymás mellett!
Akkor is meg kell gyógyítani a sebeinket!
Nem adhatjuk meg magunkat a félelmeinknek!
Elméd reménytelen szavait neked is a félelem és a távolság adta,
De meghallottad végül azt, ami igazán a szíved hangja!
Össze lett így az én szívem világának négy sarka általad ismét varrva.
Nem nézhetünk máshova,
Csak előre, felfelé, ahonnan érkezik a fény forrása!
Ez a melegség a közös jövőnk otthona!
Szíveink összezártak, oda is adtuk a másiknak a kulcsokat,
Mert egymásnál hű őrzőikre találtak.
Jobban egyek vagyunk, mint valaha,
Ennek most már nem szabad változnia soha!
Én itt állok továbbra is az ablakban, és várlak „haza”…
Bár úgyis tudom, és titkon lelked is megsúgja, hogy tudja:
Nem is mentél el innen, Otthonodból, a szívemből el egy percre se igazán sehova…
És most már hamarosan össze kell érjen tiszta szerelmünk boldogságának útja!
kép: pixabay.com
A következő kép saját szerkesztés: canva.com
Több versem érdekel? Itt olvashatsz!