Jane Austen legodaadóbb híve vagyok, ez senkinek nem meglepetés. Szinte a teljes szakdolgozatom témája is a Büszkeség és balítéletből született 2005-ös film volt. Nem tudok róla nem elfogultan szólni, nézzétek el nekem. Több cikkben is írtam róla – https://lelekszirmok.hu/?s=jane+austen, s imádom az összes regényét, valamint nem egy regényeihez s azok alakjaihoz fűződő folytatás könyvet olvastam már, mind közül talán a legemlítésreméltóbb Rachel Givney: Szerelmes Jane c. regénye. Aki ismer viszont tudja, hogy nem lő mellé, ha nekem hasonló könyvet vesz/ad.
Az a világ, az a látásmód, az a leplezetlen társadalomkritika, ami lapul karaktereinek jellemein át, a kor felismerhető „látvány” függönyei között, a szokások, a vagyon rabjainak, az örökösödés gondolatainak árnyékában, ez a sajátosság elidegeníthetetlen műveiben. Az őszinteség, s mégis a megkapó báj, mellyel minden szereplőjének megítélését emberivé teszi, nem jóvá vagy rosszá alkotván őket eleve, s ezzel az olvasói megítélésére bízza őket: ez máig páratlan.
A történetei nem romantikusak, sokkal inkább realisztikusak. Bár azt írnám, hogy azóta nincs olyan társadalmi elvárás, előítélkezés, megbélyegzés, vagy emberi kapcsolat, melyben ne ugyanazok az érzelmek, ne ugyanazon indokok hatnának a döntéseinkre, s az eseményekre, a sorsokra, mint Jane korában. Ő megfogadta, hogy nem úgy, mint őneki: de szereplőinek mindent megad regényein keresztül, s így is tett; még ha az nem is egy gazdag férj volt, hanem egy életre szóló tapasztalat. Megtartotta szavát, történetei pedig univerzálisan szólnak mai napig mindenkihez. Ki ne gondolná mai napig úgy, hogy nincs fontosabb a szív ügyeinél? Ki ne gondolná, hogy legerényesebb vagyonunk az értelmünk s az érzelmeink? Ki az, akinek nem fontos azért a mai világban is az anyagi helyzete? Ki az, akinek nincsenek olyan ismerősei a 21. században is saját ismerősi körében, mintha nem ennek a 18. században élő s író lány lapjairól lépnének elő?
Bizony, bizony. Társadalmunk ennyi évszázad eltelte után is… itt tart.
3 kevésbé reflektorfénybe helyezett művét olvastam most el, mily szomorú: a Watson család és a Lady Susan eddig elkerült engem. A Lady Susan-ról azt gondolná az ember: már a sokat tapasztalt, sok emberrel kapcsolatba lépett, sokat kommunikált, sok emberi viszonyra rálátott, 30-as évei végén járó nő írta azt a fondorlatos, kegyetlen, rideg, számító női karaktert. Ehhez képest a valóság egészen meghökkentő és lehengerlő: Jane 19 évesen alkotta meg. Ezen művével nagyon meglepett engem, hiszen mind szerkezetében, mind a jellemek felvázolásában, s milyenségében is teljesen más színeket mutatott, máshogyan dolgozta azokat ki, máshogyan láttunk bele egy-egy szereplője mélységébe, mint a későbbiekben hozzászoktunk.
Nem titok az sem, az engem olvasók előtt, hogy Jane-t azért is tisztelem, mert olyan részletességgel s hitelesen ír a női lelkekről, s az azokban olvasható érzésekről, mely utána sem senkinél nem volt tapasztalható, illetve úgy ír az érzésekről, a szerelemről, melyet bár tapasztalt, igazán boldog, flörtöket eltekintve, sosem volt. Nem élt férfival, nem volt szerelmi viszonya, nem ment férjhez. Egy ilyen nőnek úgy írnia a szerelemről, hogy igazából, saját tapasztalatain sosem látott rá, nem élt meg, de így alkotott róla, csak igazán tiszta, rendkívüli tehetség képes. És ez csodálatra méltó!
A Lady Susant elolvasván pedig még inkább csodáltam őt. Egy ilyen ellenszenves női karaktert, ilyen fiatalon, a kisregényének főhősévé tenni, egészen bámulatos. Mintha csak ma íródott volna, oh, ha tudná, ma hány ilyen nő van. S ha azt vesszük, elítéljük, de mégis emberi ez a nő, főhősnő, mert közölte azt, az akkori társadalmi elvárások ellenére, hogy ha a nő nem egészen tanult, vagy kifinomult, de meg van áldva kellő értelemmel, s jó kommunikációs készséggel, úgy tudja fondorlatát érvényre juttatni, álmait beváltani, a célját elérni, s közben úgy manipulálni másokat, ahogy csak akarja. Nem a műveltség, s nem a vagyon számít. Talán ez a női karakter leginkább saját akkori társadalmának, női szerepek megítélésének volt bírálata. S valahol ez a dac szülhette Susant, aki mindenki életét manipulálva próbálná saját boldogságát elérni. Hiszen, ki akarna nyelveket tanulni, zongorázni, minél több műveltséget összeszedni, hogy vonzóbbá váljon a másik nem számára vagy társadalmi köreiben, ha ezt „így” is lehet? Pár bájos szókészlet, frappáns elme… S habár célt is ér, eszközökben nem válogatva, boldog lehet-e valaha igazán egy ilyen nő? Meg tudja-e valaha, mi az igazi szeretet, gondoskodás, szerelem, elfogadás? Mi is, s önmaga is – a szerző-, a regény szerkezetének köszönhetően meg tudja fogalmazni, hogy elítéli, s megvetendő a hölgy viselkedése, bár haragudni nem tudunk rá, de kellenek nem igazán magasztos tulajdonságai ahhoz, hogy felértékelődjenek azok az értékek, melyekre már korai alkotói szakaszában is fel akarta hívni a figyelmet: mi a fontosabb egy nőnél: az értelem vagy érzelmi intelligencia megléte; miközben Susan önmaga egy éles társadalomkritika, s az ma is, sőt… Lady Susanok milliói élnek köztünk. Ekkor billen át bennünk olvasóban, ilyen főhősök elborzasztó tetteinek olvasása során az, hogy mi számít igazán az életben: hogy ne váljunk érzéketlenné, másokon átgázoló, megkeseredett személlyé. Valamint, ha azt vesszük, Jane korában az is kiemelkedő volt, hogy ennyire a férfiak befolyásolhatóságát és a balgaságot emelje ki párhuzamban az okos női elmével, s elhinteni azt, hogy mennyire megvezethetőek a férfiak. Az ellentét a nemek belső tulajdonságai között is kiéleződik, valamint a női karakter megítélése is kettéválik bennünk. Csak egyetlen főszereplő, egyetlen nő, mire képes: a saját nemének és társadalmában elfoglalt helyének, nemek között elfoglalt szerepét, az elvárt, de igazából betöltött társadalmi szerepét is magán hordozza. Először el se akartam hinni, hogy Lizzie Bennet előtt egy ilyen főhőst alkotott meg, aztán megértettem. Briliáns egy fiatal lány tollából!
A levélregény igazán jól sikeredett, bár az elején sok a szereplő, s résen kell lenni, hogy követni tudd, ki kinek ír éppen levelet. Ez a szerkezet igen ritka mai napig is, én legalábbis csak egy másik ilyen könyvet olvastam, melynek film változata sokkal izgalmasabb lett, mint maga a könyv volt: A krumplihéjpite irodalmi társaság. A levélregény mint műfaj igen ritka, a naplóregény többször fordul elő. Mégis… a 21. században is eljuttatja értékes üzenetét egyszerűsége, s őszinte mélysége révén.
A Watson család
Watsonék története már egészen máshogy indul, s szinte azonnal szívünkbe zárjuk a családot, még úgy is, hogy egyáltalán nem egy összetartó, meleg család képe bontakozik ki, bár akaratukon kívül, de elég kaotikus a helyzet: hiszen, mint kiderül, minden testvér külön jellem, az apa beteges, anyagi helyzetük borzalom, a testvérek szétszóródva rokonoknál… vagy egymásnál, kuzinoknál, ahogy lenni szokott. Elsőre bele tudunk helyezkedni állapotukba, hiszen akár egy ma élő család képe bontakozik ki előttünk. Egyetemes igazságok váza minden Austen sztori, ezért is maradt fenn ennyi idő után, s örök kedvenc mindegyik könyv.
Austen húszas évei végén írta, sajnos pont saját életének nehézségei miatt, ez a történet valóban rövidpróza lett, s sajnálatos, hogy nem tudta folytatni, sem befejezni, így ez valóban egy töredék maradt, de igen figyelemreméltó töredék. Bár, el kell mondanom, pont a „legjobbkor” maradt abba az írás… Amikor már kezdjük megérteni a szálakat, megismerünk mindenkit, megszeretjük őket, szimpatizálunk, bele kezdünk látni a kapcsolatokba, rálátunk a viszályokra, a nexusokra. Nem elvetendő azonban az az információ sem, mely a könyv utóéletéről, s a regény befejezésének tervezéséről áll rendelkezésünkre, Jane testvére, Cassandra elmondása révén. Így megtudjuk, a szerző hogyan kívánta befejezni azt, de nem akarok spoilerezni. Ígéretes regény lett volna a többivel egy sorban, az biztos.
Itt ugyanis egyenest egy báli szalonba cseppenünk, ahová valószínűsíthető első számú főhősnőnk tart, hogy bemutassák a társaságnak, s út közben kiderül, hogy Emma hosszú idő után (és nem, ez még nem az az Emma), nagybátyja halála után tér haza családjához, szegényen. Már az elején a két nővér beszélgetéséből rálátunk a szálakra, s megismerkedhetünk a hatgyermekes Watson családdal. Az édesapa beteges, mint említettem, két fiú és négy lánytestvér van, mind hajadon, egyedül bátyjuk nősült meg. Vagyis „áll az Austen díszlet”: 5 testvért kell kiházasítani, mint a Bennett házban, s van két nagyon összetartó lánytestvér, mint a szerző életében, s mint a Dashwood lányoknál, az Értelem és érzelemben.
Itt már érződik egyébként saját családjának története, a lelkész apa, kis önéletrajzi elemeket is vélhetünk felfedezni, a főhősnők, már ki lehet őket emelni, a két nővér: Emma és Elizabeth. Erősen hajaz saját nővérével ápolt kapcsolatára, akinek udvarlója valóban meghalt, ezt bele is szőtte Elizabeth történetébe. Vagyis Elizabeth egyenlő lehet Cassandrával, de erős a párhuzam Elinorral is, és Jane Bennett jellemével. Míg Emma akárcsak Marianne Dashwood lenne.
Belecsöppenünk tehát egy bálba, az akkori társasági élet egyik legszórakoztatóbb eseményébe: hiszen a tánc, az ismerkedés, kapcsolatok kialakításának színtere volt minden bál, mulatság. Ezután beindulnak az események, sok a párbeszéd, felbukkannak új rokonok, lesznek nem várt látogatások, kéretlen vendégek, pimasz és rámenős úrfik, csak úgy röpülnek a rangok, lesznek meglepetések, bonyolódnak a szálak, és persze a szívügyek, hiszen elsőre senki nem azzal szimpatizál, akivel „kéne”. Áll a társadalmi „kép”: egy család, mely nem igazán összetartó, rég nem is látták egymást, jellemző a szűk látókör, a látszatok, felvillan a neveltetés fontos szerepe, kis humor, csábítás, rangok és vagyonok közti különbség, azaz az austeni regényekre jellemző szerkezet, szerkesztés, szálak szövése, emberi kapcsolatok alakítása, jellemek beható megismerése, s persze, a szerelem és a család a középpontban: ezek mind megjelennek itt is, s biztosítanák, hogy érhetne minket meglepetés a regény végén azzal kapcsolatban, ki kivel maradna románcban vagy lépne házasságra, ki kibe szerelmes titkon, ki szövi a cseleket, vagyis igazi Austen csemege lehetne a többi mellett, de így csak sajnáljuk, hogy bár a szerző testvére révén megtudtuk, mivel érne véget, de mindenképpen izgalmas olvasmány lenne, hiszen a két nővér legelső párbeszédéből kirajzolódott jellemükkel, helyzetükkel (úgy látszik Jane szerette az Emma és Elizabeth nevet, hiszen ezek szerint több művének főhőseit is eszerint nevezte el) már az első percben megnyerik empátiánkat. Majd jönnek sorra az udvarlók, s indulnak a bonyodalmak. Összeáll minden „hozzávaló” ahhoz, amit megszoktunk egy Austen regényben. Sok párhuzamot lehet vélni a többi regényéhez… viszont úgy gondolom, a Bennett, a Dashwood és Woodhouse családok mellett a Watson család sorsát is legalább annyira szívünkön viselnénk; és szurkolnánk azért, hogy az akkori idő legfőbb problémáját jelentő, a boldogulás akadályát képező tény, miszerint jó férjet kell fogni, s jól kell megnősülni: ez mind a 6 testvérnél révbe érjen a végén.
Sanditon
Jane Austen életének utolsó hónapjaiban dolgozott ezen a művön, s ez is befejezetlen maradt. A háttérről részletesen írok egy folytatás – kiegészítés regény kapcsán: Jane Sanditon-jét kiegészítette Julia Barrett írónő Charlotte c. könyvében, erről itt írok teljes részletességgel: https://lelekszirmok.hu/2022/04/27/gyogyito-tengeri-levego-es-viz/
Tehát a Sanditon nem volt számomra ismeretlen most, hogy a félbemaradt, eredeti művet ismét elolvastam. Jane a második résznél hagyta abba az írást, 12 fejezet maradt a minék. El kell mondjam, teljesen más lelkiállapotban olvastam most végig, s sokkal jobban átláttam, megértettem a rengeteg szereplő viszonyait a másikhoz. Van választék hölgyek és urak között, annyi szent. 😉 Tetszett Julia folytatása… de az eredeti maradvány, a kiinduló pont eleve remek alapanyagot szolgáltatott tovább dolgozni… Bár, nem tudni, Jane mit szánt volna végkifejletnek, de a szereplők sokasága, akikben szinte ötvözi addigi összes művének szereplőit, a társasági élet zajos eseményei, a szerelemi ügyek kavarodása valóban itt ér csúcspontra. Olyan, mintha tablót állítana addigi összes szereplőinek, s belesűríti ebbe a műbe.
A helyszín csodálatos, s mára már azt is tudom, hogy valóban a tengernek mekkora gyógyító hatása van, tavaly a Spanyolországban töltött 16 nap alatt nagyon beteg lettem, de ott 2 nap múlva semmi bajom nem volt, míg itthon 10-12 nap, mire magamhoz térek.
Érződik, hogy alkotói stílusa itt ér a csúcspontra. Két család „ütközik” s keveredik. A szerkezet koherens, sokszereplős, sok esemény történik, s sokkal több is, mint szerelmi szálak. Itt sokkal nagyobb a tét, mint előnyös házasságok kötése, érződik, hogy a szerző többet látott a világból, s tovább látott, mint a szerelmi kérdéskörök. A karakterábrázolások sokkal mélyebbek, a kapcsolatok árnyaltabbak, összetettebbek, jól kibontottak, s képesek változni a történet előrehaladtával. Jelen van ugyanúgy az ítélkezés, mint az is, hogy nem mindenki „arany”, mint amilyennek hallatják az ismerősök, de pont fordítva is igaz… vagyis nem minden a látszat. Itt már érezni, hogy Austen bonyolult karaktereket állít össze s bont ki… s ettől sok benne a csavar, s sorra jönnek a szereplők, s zajlik az élet Sanditonban. Sanditon, mint helyszín legalább olyan kiemelkedő maradt az olvasókban, mint Darcy Pemberly-e vagy Bath. S talán nem is a szereplők, melyek közül talán a 22 éves Charlotte emelkedik ki, de nincs konkrét főszereplő, s ahogy írtam, sokkal több lehet a tét, mint egy előnyös házasság kötése, hanem itt maga a helyszín s annak sorsa a középpont. Ebből érződik, hogy Jane ekkorra már meglátta a teljes világot maga körül, nem csak, ami a szíveben lakozik, vagy ami annak vágya, hanem sokkal több van a környezetünkben. Izgalmas utazás valamint az olvasónak felfedezni ennyi jellemet, ahogyan sorra érkeznek a nyaralók a helyszínre. Jane saját betegsége is érződik, hiszen három testvér is különféle „nyavalyákkal” küzd, nos sajnos amilyen pontossággal ír a betegségekről, legyen az akár hipochondria… ez utal saját állapotára. (Vagyis vannak nagyobb bajok, mint a szerelem megléte.) Ebben a könyvben nemcsak a lelki, hanem testi egészség fontos szerepet kap.
Utolsó művét nem tudta befejezni, de talán sejthetjük, hová futottak ki volna a szálak. Méltó mű lett volna, elődjeihez, s Charlotte-ban már egy érett fiatal nő képe rajzolódik ki, hiába egy 22 éves lány, egyszerre felfedezünk benne szinte az összes addigi Austen által megalkotott hősnőiből egy-egy darabot. Megvan kellő műveltsége, kisebb óvatossága az emberek felé, élénken kifejezi saját véleményét, diszkrét, feddhetetlen erkölcsi tartása van, ugyanakkor megvan a romantikáról álmodozó, törékeny szíve is. Teljes a tabló az életműben, s bár hasonlóak a jellemek, akikről írt, mindig ad valami újat minden könyvével, s ezen a sztorin érzékelhető már, hogy eddigre Jane sok tapasztalattal bírt az emberi kapcsolatok terén; a változatosság, a pálfordulások, a mélység, a transzparencia utolsó művének alap részei. Egy kiforrott női hang alkotta a Sanditont, aki már elengedte, kissé talán kiábrándult a romantikus illúziókból, mégis bízott létezésében, s úgy ment el, hogy végig hitt ennek az erejében. A jóságéban, s igaz szerelemében, még ha maga alig tapasztalta is meg, talán leginkább saját álmain s megalkotott művein keresztül.