S ismét egy Büszkeség és Balítélet folytatás.
A híres regény, A másik Bennet lány, mely hat éve jelent meg, én 2024-Ben kaptam, s mely akkorát szólt, hogy azóta el is készült pont ebből a könyvből a széria, melyet idén mutatnak be a BBC-n, májusban.
Remélem addig el tudom olvasni a könyvet. S akkor egy jó kis könyv-széria összehasonlító pro/kontra poszt tud belőle születni.
Mindig is úgy véltem, Elizabeth Bennet karaktere tanított meg kiállni önmagamért s vállalni azt, félelmek nélkül. De valahol az összes Bennet lánnyal éreztem azonosságot. Mára Mary visszahúzódó jelleme elég közelálló lett számomra…
Most viszont, végre, a többi sequel regényben is perifériára szorult, szegény, szürke kisegér karakter, Mary Bennet áll ezúttal a középpontban, megismerve s vállalva önmagát. Vágyait. Előbb magát kell elfogadnia, megszeretnie, hogy beköszöntsön életébe a szerelem, hogy be tudja azt fogadni, s tudjon s merjen elfogadni örömet, s meg tudja élni azt, hogy boldog legyen. Hosszú az út. Ez ugyanolyan belső munka, melyen én magam is átmentem, szóval nagyon várom. S máris együttérzek emiatt ezzel az amúgy is jószívű karakterrel, melyet Jane Austen alkotott, s Hadlow most egy méltó sorsot adhat neki. Mert ő is megérdemli a boldogságot, de addig sok mindent kell
megértenie, s megélnie. 
A könyvet is vàrom, melyet ma elkezdtem (már javában), s a szériát is. Kíváncsi leszek s vagyok már nagyon!
S ezzel az elmúlt három évben felgyűlt könyveim kipipáltam, egy mini irodalomterápia részeként! 
A könyvről:
Oh, mennyire szeretné s hálás lenne ezért a könyvért maga Jane Austen! Mely az eredeti fényét nemhogy halványítja, emeli azt, s egy másik szögből kerül megvilágításra, az egész eredeti műve.
Hálás lenne érte, mert Hadlow tiszteli az eredeti munkát, az eredeti szereplőket, nem vesz el, csak hozzáad. Úgy, ahogy talán csak maga Jane tudott volna írni, s el is gondolkoztam ezen: miért nem került a büszkeség es balítéletben több szó s figyelem Mary-nek, aki pedig szerintem egy az egyben magát a szerzőt, Jane-t, a megfigyelőt jelképezi a sztorin belül. S miért nem jutott eddig eszébe senkinek sem, hogy az ő lelkét kibontva tárja elénk ezt a regényt….
Egy darab, amire nem érzed, hogy szükséged volt, csak amikor elolvasod.
A szimpátia, az együttérzés első pillanattól megvan Mary-vel. Hisz mind voltunk már magányosak, éreztük magunkat kirekesztettnek, “másnak”, mint azok, akiknek adatott szépség, gazdaság, lehetőségek. Tényleg elgondolkodtam, hogy maga Austen is Mary szemszögéből tudott volna talán leginkább szólni, mégis – ahogyan sajnos saját korában maga is kevéssé szerzett visszhangot, – ezért tudta jól, csak egyetlen módon lehet maradandó: ha szembemegy saját korával, s a karakterein keresztül fejezi ki véleményét, megfigyeléseit, igazságait, mutatja meg a női lélek erejét, az ész s érzelmek egyensúlyát, az előítéletek hátulütőjét, az elhamarkodott döntések s naivitás következményeit, s a második esélyek aranyesőjét.
Emberi, hibázó jellemek. Mèg kiforratlan eszmék, melyek élettapasztalatokkal változnak, ahogy fejlődik az emberi jellem.
A könyvet 3 részre lehet osztani (bár 5 rész, nagy fejezet van igazából): az eredeti mű előtti részek: a Bennet család, főleg Mary gyermekként megélt történetei, mellyel már körvonalazódik sorsa… aztán rátérünk az eredeti művet lefedő korszakra, ez talán unalmasan hathat, hiszen azokat olvassuk végig, amit ismerünk, viszont mégsincs így. Ugyanis, bár tudod a P&P tartalma miről szól… de itt új szemszögből éled meg az összes austeni eredeti regény történetet. Mary szemén keresztül. Az ő hangja s lélekbarázdài a talpköved. Hiába tudod, mi fog történni, most megtudod, ő hogyan élte meg azokat. S erről ezelőtt meg sosem írt senki. Ekkorra viszont már ismered a gyermekkorát. Az első szárnypróbálgatásait. Az első csalódásait. Meg szégyenülését. Így ülsz le ahhoz az etaphoz, ami az eredeti austeni eseményeket mondja el, de úgy, ahogyan ő élte meg, egy olyan gyermekkor után, ahol már tudta, saját családja elismeréséért s figyelméért is duplán meg kell dolgoznia. Hogy figyeljen fel rá valaki, amikor a saját családja is átnéz rajta? Hogy éli meg ezt egy tinédzser lány, hogy lesz így egészséges felnőtt nő? Mitől hiszi el, hogy ő is megérdemli a boldogságot? Hogy igenis választhat szívből? Hogy küzdje fel magát? Hogy lehet egyáltalán önbizalma így felnőni? Szívszaggató.
S igazából, ahonnan az ismerős részek véget érnek… innen indul… a folytatás. S igazából Mary története. Az ő sorsának továbbgondolása. A hányattatások sora és az útkeresés dilemmái, az önmegvalósítás fele csak ekkor indul el. Annyira könnyeztem többször is… pedig tudtam, mi fog történni. Egy darabig. Tudtam a Collins-os sztorit. Hisz ismerjük az eredetit. S mégis…. Sajnos mára már annyi olyan emlék, csalódás ért, vagy kirekesztettség érzés, hogy azt kívántam, bár ne ismerném ezeket az érzéseket, melyen ő átmegy. S szívszaggató volt ezt ebből a nézőpontból figyelemmel követni. Nem írt “semmi” újat hosszú ideig a könyvben Hadlow, s mégis… teljesen új irányok nyíltak meg bennünk is, melyekkel szemben újraéltük s értékeltük az eseményeket. Ami másnak könnyed, neki, Mary-nek nehéz.
Neki munka. Neki harc. Neki tanulás. Ami másnak boldogság, neki összetöri a szívét.
Hogy tud nyitni a világ fele egyáltalán? Hogy fog bízni? Miből merít erőt? Hogyan fogadja el magát s lép át a korlátain? Jár neki is a boldogság?
Önmunka, s annak legmegérdemeltebb gyümölcse beérik. Hogy miként… olvasd el! S rájössz: eddig őt miért nem kérdezte senki? Hol volt ez a lány eddig? Az értékeivel s tehetségével? Ki látja meg benne azt a szépséget, mely belülről süt? Nagyon szerettem Mary-vel lenni ennyi napig olvasva, sokszor magamhoz öleltem közben!
A második rész, amikor új életszakasz: keresni a helyét a világban, önmagát. A harmadik rész a kedvencem, mert végre megleli azt a békét, amit egész életében keresett, s ahogy az eredeti műben… Hadlow is úgy döntött, hogy a Gardiner családnak lesz kardinális szerepe abban, hogy végre Mary megszeresse magát, életét, célt találjon… új barátokat, s a szerelmet. De nem akarom nagyon részletezni. Azért ez a rész a kedvencem, mert 300 oldalig semmi romantikus románc nem épül, annál inkább maga Mary, s ha magunkkal rendben vagyunk, csakis akkor vonzhatjuk be az igazit. Én is ezt vallom, s ez a könyv gyönyörű bizonyítása s példája ennek. A 3. résztől csak úgy falni fogod a könyvet, bonyolódnak a szívügyek, vajon Mary meginog-e vagy felismeri azt az igazi „szeretve vagyok” érzést, melyre mindig is vágyott? A negyedik fejezetben immár a megváltozott Mary szívét ismerjük meg egy kirándulás alkalmával. Új emberekkel, több rajongóval… helyes s helytelen döntéseivel s az emberi jellem saját maga általi megítéléseivel. Többé már nem enged a gúnynak, hogy lenézzék, hallatja a hangját, végre saját anyja elismerését is elnyeri, s bizony már nem hagyja, hogy mások lebeszéljék erről vagy arról, nem másra akar hallgatni,hanem magára… s szívére, melybe, magát is meglepve, erősen beköltöznek az érzések. Egyre erősebben s mélyebben. Saját tapasztalatai „kárán” kell tanulnia, érvényesülnie, s megtanulnia élni. Rezeg a léc, hogy rossz döntéseket hoz, ennek következményeivel számolnia kell.
Az 5. fejezetben pedig kiderül, hogy időben megbánta-e a dolgokat s tudja-e korrigálni őket, s hogy az időben felismert bátor tettekre buzdító belső hangra való hallgatás lesz az út az ő boldogságának eléréséhez.
Legméltóbb újragondolása s folytatása a Büszkeség és balítéletnek. Legszívesebben minden oldalon megöleltem volna Maryt is, s Janice-t, amiért megírta, amiért így megírta. Ennyi empátiával, toleranciával, türelemmel, részletességgel, tapintattal.
S szinte láttam magam előtt, ahogy Jane Austen megöleli Janice Hadlowt ugyanezért. Mert meghallotta s meglátta az ő Mary-jét, úgy, ahogy eddig senki!
Úristen, de várom a szériát!!!
A szériáról:
Jane Austenhez kapcsolódó cikkeim, regényeihez s mások által írt folytatásregényekről szóló könyvajánlóim: