Írásterápia

Vallomás Húsvét hétfőn: 

12 évvel ezelőtt az írás komolyan az életem részévé vált. Igazság szerint nem ismertem az ebben való tehetségemet, az egyetemi évek alatt az írás „kényszerből”, amit a beadandók leadása, a prezentációk készítése, a beszámolók írása, a riportok megalkotása jelentett – egyre inkább  élvezettel töltött el, és szépen lassan a kényszerből nemcsak hobbi, hanem igazi szerelem lett. Ugyanis akkortájt ért az első szerelmi csalódásom.

Ahhoz, hogy igazán megosszam valakivel az érzéseim, kevésnek éreztem a szavakat, bár szerencsére sok barátom volt, és mindenki vigaszt nyújtott abban az időben. Ott volt a családom, de azt éreztem, ha hazamentem, mégiscsak egyedül voltam, mert 19 éves koromtól egyedül élek javarészt… szóval hazamentem és a csendben elkezdtem naplót írni. A fájdalom, a bánat keserédes pirulája mind kikívánkozott belőlem, aztán kialakult az az igény, hogy nemcsak folyékony szövegként írjam le, hanem alkossak belőle „rímeket”.  Miért ne „használhatnám előnyömre” az egészet? A folyamat átfordult bennem. Akkor váltam az egyetemi újságunk hallgatói szerkesztőjévé is, és egyre több írásom megjelent. Ez pedig átfordított mindent. Nemcsak, hogy írni szerettem volna, hogy bármi is megjelenhessem tőlem és közönség elé kerüljön, hanem egyenesen alkotni akartam, és itt született meg bennem az az érzés: hogy azzal, hogy alkotok és értéket teremtek, ha van egy kis tehetségem is hozzá, hogy ezt rímekbe szedve mások elé tárhassam, hogy megosszam, nemcsak magamon segítek, hanem másoknak is utat mutathatok: szégyen nélkül megélni és vállalni a bánatot. Aztán lassan kiderült, hogy tanulmányaim, élethelyzeteim, stílusom kialakulásának előrehaladtával és a közönség pozitív visszajelzésével megmutatkozott, hogy valóban van tehetségem benne. Ekkor biztossá vált: hogy ez, ami természetes úton ömlik ki lelkemből, mindenféle erőlködés nélkül, ez, amit elkezdtem magam terápiájaként is használni az életben, ez, amivel nemcsak magamon segítek, hanem másoknak is tudok vele adni, arról nem is beszélve, hogy hátrahagyok valamit, ami rólam is árulkodik… a versekben ugyanis levetkőztetem leplezetlenül a lelkem. Kiforrt az, hogy a bánatom az előnyömre tudom fordítani ezáltal, a művészet által, és ráadásul, bár a legtöbb versem fájdalomból születik meg, de amint napvilágot lát, azzal darabjaim mégis kezdenek újra összeállni, mert már nem engem feszít szét belülről… ahogy kiírom magamból, máris gyógyulni kezdenek a sebek… és kezdek majd én is újra összeállni. Nem tudom, miért van ez, de való igaz, és több művész kollegával beszéltem erről: mi egyszerűen akkor „szárnyalunk”, ha fájunk. Akkor tudunk valami igazán „ütőset” alkotni, ha kivetkőzzük magunkból a bánatot. Hiszen ekkor születnek a legőszintébb írások. Mert nem akarsz hitegetni, mert nem vakít el a boldogság rózsaszín ködje, mert ekkor adsz talán legigazabbul „valóságot” át az embereknek, amikből ők is le tudják vonni a tanulságot maguk számára.

Így indult a „szerelem”. Írás és én. Amikor az írás által valóban kijöttem életem első gödréből, nos, onnantól kezdtem igazán kapcsolódni hozzá. Kapaszkodtam én mindenbe, a művészetekbe: a zene, tánc, éneklés, rajz, olvasás, de ami a legnagyobb erővel bírt – az az írás. Ez azóta is így maradt. Volt azóta két hullám is, amikből igazából a legutóbbi taszított a mélybe: a harmadik, engem cunamiként érő, és magával sodró, borzalmasan emésztő fájdalomsorozat volt. Itt már ugyanis nem tudtam kibe kapaszkodni, mert két alappillért vesztettem el, úgy éreztem, életem táptalaj nélkül maradt: ott álltam igazi bizalmas nélkül. Egy anyát és egy társat nem lehet csak úgy pótolni… És valóban nem maradt más, mint az újonnan életembe érkező emberekben bízni, az egyetlen barátnőmben és a másik két családtagomban vigaszra találni. És persze, itt volt, mint mindig: az írás. És a művészetek. Több, mint fél évig műveltem szenvedélyesen és megszállottan a művészetterápiát. És van eredménye. Nemcsak alkotások számában, hanem bennem is. Az, hogy mit jelent igazán nekem, már sokszor szóltam róla. Pl. a bemutatkozó szövegemben is. Ami a leghatásosabb, az valóban az, hogy a gyógyulásom minden szakaszát megörökítem versekben, könyvekben, szereplőkben…. és minden élőbeli valóságon alapszik. Semmi nem fikció és ezt fontosnak tartom. A fantáziám nem alapszik a képzeleten. Akármennyire oximoronként hangzik most ez. Minden abból fakad, amit valaha megéltem. Minden verssor olyat örökít meg az utókornak, melynek részese voltam. Olyan nyomot és lenyomatot hagy utánam, mely nemcsak az életbeli eseményekről, hanem rólam, a lelkemről is mesél… hogyan tudtam érezni, szeretni, gyógyulni… újrakezdeni. Saját tanulságaim levonásával jövök el hozzátok. Minden művem az élet inspirálja. Nem feltétlenül az én életemben történik meg minden egyes esemény, de tanúja vagyok, és ami megérint, arról muszáj alkotnom, mert túlcsordul a lelkemen, mígnem külön életként dobogó alkotásban nyer s ölt „testet”.

Az élet pedig nem habos piskóta. Nem rózsaszín álom. Kortárs művészként erre érzek leginkább felelősséget: hogy ne úgy alkossak, amiben elrepítem a valóságtól az embereket, hanem szembesítem velük, mert meg kell edződnünk, hogy szembenézzünk mindazzal a kihívással, melyet az jelent, hogy helyt álljunk benne. A valóságban. Tiszta szívvel, lélekkel és szándékokkal. És a másik cél ez: hogy minden körülmény ellenére, ha látjuk is és megéljük őket, a nehezítéseket: de önmagunk maradjunk és a kedvesség és jóság, a szeretet, amit sosem veszíthetünk el magunkból, hogy igaz emberek maradjunk és ne megalkudjunk annak érdekében, hogy fennmaradjon az ember. Mert így is, ha kitartunk magunk mellett, van létjogosultságunk tisztán élni, itt, ebben a világban, és tudunk boldogulni, és tudunk előre lépni, és álmokat megvalósítani anélkül, hogy másokon kelljen átlépni ehhez. Fontosnak érzem azt is, sőt kötelességnek, hogy írásaimon keresztül nem akarom az Életed megváltoztatni, Téged kioktatni, se tanácsot adni, mit hogyan csinálj. Csak történeteimet próbáltam rímekbe önteni vagy tintába mártani, dolgokra más nézőpontból rávilágítani és szeretném Veled megosztani, velük Téged jó érzéssel megtölteni, segíteni, hogy ne érezd egyedül magad, hanem azt az Erőt érezd belül, hogy folytasd. Mindig csak előre. A művészeti ágakból való aktív vagy passzív táplálkozás csak gazdagít és nem veszi el senki Tőlünk.

Szóval, a harmadik hullámomban már egyértelmű volt, mihez fogok nyúlni: az íráshoz. Tudtam, hogy ez a legutóbbi sokkal mélyebb kút, mint az eddigi mélypontjai életemnek, mert volt több hónap, amikor alkotni s írni sem volt kedvem. Na, esetemben akkor van nagy baj, ha már ehhez sincs kedvem… Most, ez történt… aztán 8 hónap után kitörtem a pokol bugyraiból és írok, míg el nem fogynak belőlem a szavak.

Természetesen akad olyan időszak is, amikor töltekezni kell, nincs olyan, hogy folyamatos inspirációban lebeg az ember.

De az viszont csodás érzés, és mostanában ezt is megtapasztalom, hogy magára az írásra való igény megnőtt a környezetemben. Ha már arra is tudok sarkallni a magam művészetén keresztül mást, hogy elkezdjen írni, vagy ezeken keresztül álmait megvalósítani, akkor már többet tettem, és többet tesz az a valaki saját magáért, mint reméli. Ezek a visszajelzések: amikor kiderül, hogy te magad is inspirálója vagy valakiknek, az mindennel felérő és felemelő érzés. Azonban nem rugaszkodom el a földtől ezért sosem. Büszke vagyok rá, de azt vallom: ezzel mindenki elsősorban önmagán segít. Mint, hogyan velem is elindult ez az egész folyamat és repített el odáig, ahol most vagyok. Kitartással, szenvedéllyel, szeretettel, tiszta szándékkal, alkotni vágyassal. A bensőm megtisztulási folyamatának elengedhetetlen része lett az írás az évek alatt. Ha mást is segíthetek elindulni ezen a folyamatán, az pedig még szívet melengetőbb érzés. És majd ő kitapossa magának a saját ösvényét az írással.

Ahogyan honlapomon és első könyvemben is hangsúlyoztam: az írás így van úgy, de mindig egy terápia. Kérdés, hogyan élsz vele és hogyan „aknázod ki”. Frida Kahlo jutott eszembe sokszor: ükunokája, aki szintén mexikói színész-énekesnő, tehát vitte tovább a művészi vonalat, és nagy rajongója vagyok, Dulce mindig azt mondja: az volt a tiszteletre méltó Frida-ban, hogy a fájdalmát is képes volt mindig művészetté formálni. Rájöttem, hogy valahol, és egy ideje már tudatosan is, de én is ezt csinálom. Ahogyan 2017-ben Meryl Streep az Oscart átvéve is hangsúlyozta: „Put your broken heart and make it into art.” (Fogd a tört szíved, és alkoss művészetet.” – szabad fordítás.)

Aki még sokszor eszembe jut és egyik legnagyobb inspirációm, anélkül, hogy feminista írónőnek titulálnám magam, mert nem vagyok…. az Jane Austen. Már másfél éve alkotgattam egyedül, az erkélyes szobámban, éjjelente, hajnalokban… a kis íróasztalom előtt a gurulós székemen, tollammal a rossz és szakadt jegyzetfüzetembe, amikor megtalált a Büszkeség és Balítélet, és a filmes dvd-n egy róla szóló videórészlet volt. Akkor szembesültem vele, hogy „mintha reinkarnációjaként” ugyanazt csinálnám sorsszerűen: több párhuzam is volt: 21 éves vagyok, mint ő, amikor a Büszkeség megszületett, és ő is, ahogyan megtudtam és így hangzott el a videóban ez a mondat: „Egyedül alkotott a kis íróasztala mellett.” Ekkor belém hasított az, hogy nekem ezzel az írással lesz dolgom az életben. Több, mint tervezném. És azért, természetesen nem szó szerint, de valóban így van. Én nem vágyok nagy hírnévre, de valóban jelen vagyok a kortárs irodalomban és többekhez is eljutok, mint valaha terveztem. Ő is eltette a P&P első változatát a fiókba, úgy, mint én A Lélek szirmait.  Az ő, mármint Jane írói hitvallása, amivel leginkább tudom a magamét is azonosítani: igyekszem azonban nem elfogultságba esni vele szemben. Nehéz. Az Ő írói művészete számomra egy olyan végtelen, érinthetetlen inspirációt és belső szárnyaló világot adott, mely kitart életem végéig. Ahogy Ő írt és szólította meg a szíveket, az valami briliáns. Azért, mert ihletet adó, nem azért, mert szeretnék úgy írni, ahogy Ő – arra  ugyanis senki nem képes. Már nagyon sokszor szóltam magasztosan róla, de igaz akkor is: hiába emlegetjük mérhetetlen romantikus írónőnek, regényeiben bőven volt nem egy realista elem, máig helytálló szerkezetekkel és alakjaival. „Jó és rossz” ugyanúgy, ugyanolyan arányban volt jelen, mint ahogy ma is, ha szétnézünk, ilyen emberek élnek ma is. Nem idealizált alakok. És ezért is egyetemes az egész, ahogy dolgozott.

A dvd-n elemezték a filmet is. Akkorra már vagy 120-x láttam. A film megváltoztatta az életemet, több szempontból is. Egyrészt az írás, mely meghatározó szerepet kezdett el betölteni az életemben, akkor kezdett kivirágozni, akkor találtam rá saját írói stílusomra, és sokszor szó szerint menekülési útvonalat és megmentést jelent számomra, megváltást; másrészt, amikor a filmet a rendező kommentjeivel ellátott verzióban láttam, elhűltem, hogy 90%-ban ugyanúgy alkottam volna meg a filmet és úgy értettem a szimbólumokat és úgy elemeztem magamban is, mint ahogyan a rendező szánta. Ekkor nyert létjogosultságot az egyébként is 16 éves korom óta dédelgetett álmom: hogy van dolgom a színészettel is. És megcsináltam. Önerőből, egyedül, bármilyen filmes kapcsolat nélkül. És dolgoztam is színészként. Szóval volt dolgom, és van mindkettővel mai napig: akit művészi lelkülettel áldanak meg fentről, az sosem fog és tud másmilyen lenni. És örülök, hogy voltam mindkét oldalon, mert így vált világosság, mely lesz igazán az én utam, és járom máig azt. Itt, Nektek: az írással. 😊 Hálás vagyok a sorsnak. Igazán. Hogy az életem, a világ, az emberi kapcsolataim, a tapasztalataim, az érzéseim révén állandó és kiapadhatatlan inspirációval bélelik mindennapjaim. Ha pedig töltekeznem kell, elég erre a két, fenn említett nőre gondolnom. És tollam máris újra megragadom. 😊

Téged ki/kik/mi/mik inspirálnak leginkább?

Pár Austen-hez kapcsolatos könyvajánlóm honlapomon:

Rebecca Ann Collins: Visszatérés Netherfield-Parkba –

Jane Austen: Büszkeség és Balítélet

Julia Barrett: Charlotte

Syrie James: Jane Austen naplója –

Rachel Givney: Szerelmes Jane

kép:pixabay.com

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on pinterest
Pinterest
Share on email
Email

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Tetszik a tartalom amit nálam olvasol? Iratkozz fel, hogy ne maradj le az újdonságokról!

A “Feliratkozás” gomb megnyomásával hozzájárulást adsz a hírlevelek fogadásához és elfogadod az Adatkezelési tájékoztatót

 

Örülök, hogy Nálam jártál! Amennyiben tetszett az itteni tartalom, iratkozz fel hírleveleimre, hogy ne maradj le az újdonságokról!

A “Feliratkozás” gomb megnyomásával hozzájárulást adsz a hírlevelek fogadásához és elfogadod az Adatkezelési tájékoztatót